2024. május 8., szerda

Város és hatalom

Egy kockás papíron teszem közzé a felhívásomat: szívesen találkoznék egy dózséval, itt Velencében – ha már ide irányított a sors –, a Szent Márk téren. Óvatosan ráragasztom az asztalra, éppen érkezik a pincér, figyelmesen melléhelyezi a kávét, félszemmel rásandít, de nem vesz róla tudomást. Tehát egy dózséval beszélgetnék el, amennyiben lehetséges, valahol a XIII. vagy a XIV. század környékéről, mert akkorra már mégiscsak kialakult itt valami, a népvándorlás zűrzavaros veszedelmei elől a lagúnák szétszórt szigeteire menekülők létrehozzák saját világukat, megküzdve a tengerrel terjeszkednek, földet, követ hordanak, újabb és újabb cölöpökön építkeznek, a Rialto szigeten megteremtődik a város magja, hajóik bejárják a fél világot, kereskednek. Gyarapodnak. Különösen a keresztes háborúk révén, Konstantinápolyt is meghódítva (kincseit meg elhozva). Gyarmataikat nehéz számon tartani. Pontosabban: ez utóbbi is a dózse feladata, annyi más mellett. Merthogy mindent ő felügyel, mindenről maga dönt. Közös vezetőt 697-ben választanak első ízben a velenceiek, bizonyos Paulicius Anafestus személyében, ő az első dózse –, s ezzel megkezdődött a köztársaság bő ezer éven át tartó külön élete. Ha külföldi küldöttség érkezik, a dózse fogadja őket, jogában áll továbbá összehívni a népgyűlést, kinevezni a katonai és bírói tribunokat, a fontosabb hivatali tisztségviselőket, szerződéseket írt alá, s kezében tartja a pénzügyeket is. Akit megválasztottak, az élete végéig gyakorolhatta eme jogokat. E rang elnyeréséhez kezdetben a bizánci császár jóváhagyása is szükségeltetett, utóbb ez formálissá vált, majd meg is szűnt.
Velence azonban már igen korán felmutatott valamit a demokráciából, hiszen a dózsék valójában soha nem válhattak teljhatalmú urakká, intézkedéseiket különféle összetételű tanácsok kísérték figyelemmel, s például már az 1200-as évek elején megszületett a döntés, miszerint a dózse hivatala nem örökölhető, a dózse fia tehát nem veheti át. A további hatalomnyirbálás jegyében a kincstár élére is külön személyt neveznek ki, s mind több ügyben előzőleg a Nagytanács véleményét kötelező kikérni.
Minden jelentős döntés a Dózse-palotában született, a személyes ügyekben hozott ítéletek szintén, s igen praktikus megoldásként a börtön közvetlenül a palota mellett (ennyire közel talán sehol másutt), az elítéltet csak a valóban leginkább nagyobb szekrényhez hasonlatos átjárón, a Sóhajok hídján kellett átvezetni leendő rideg cellájába. Megszökni csak Casanovának sikerült, de ma ezt a turisták bizonyára meghiúsítanák, azonnal leállítván őt, autogramot kérve vagy egy közös fotó kedvéért. A nevezetes hellyel szemben a parti részen egyébként fotózni, mozogni is alig lehet, a nagy hírű hidat mindenki meg akarja örökíteni, szinte sorban állunk elkattintani a gépet.
„Maga melyik dózsét választaná beszélgetőtársnak?” – kérdezem végül a fiatal pincért. Őt kisegítendő a mellettünk lévő asztalnál ülő idős olasz úr megszólal: „Én Marino Falierót ajánlanám”. Tanácsa célba talál, meg talán ráérzett arra is, hogy a sajtó mindig szenzáció után kutatna. Merthogy a XIV. század egyik legbizarrabb, de mindenképpen igen sokak érdeklődését felkeltő eseménye köthető a nevezett személyhez, akit nyolcvanévesen választottak meg Velence élére. Az előkelő családból származó Marino Faliero korábban is számos fontos tisztséget töltött be, ugyanakkor sikeres hadvezér és ügyes üzletember volt, azonfelül rendkívüli munkabírású, birtokai voltak a padovai és a ferrarai területeken. Nos, Marino Faliero volt az egyetlen velencei dózse, akit államellenes összeesküvés miatt egy bírósági eljárás után halálra ítéltek és kivégeztek. Az ügy utólag is igen szövevényes: a dózse szerette volna megnyirbálni a nemesek jogait, azaz alapjaiban kívánta megváltoztatni a köztársaság jogrendjét, azonfelül azt tervezte, hogy unokája követi őt majd a rangos tisztségben. Szándéka azonban kiszivárgott, a fiatal patríciusok egy csoportja előbb intrikát szőtt ellene, azt híresztelvén, hogy felesége megcsalja (a témát feldolgozó Donizetti-opera csak ezt a szálat bontja ki), majd államcsíny szervezésének vádjával perbe fogják. Az ítéletet 1355. április 17-én hajtották végre, a palota ugyanazon lépcsőjén, amelyen hét hónappal ezelőtt megkoronázták. A holttestet egy napra közszemlére tették, majd gondolával elszállították. A Dózse-palotában portréját leszedték a Nagy Tanácsteremben található arcképcsarnokból, helyére pedig egy fekete leplet tettek – ma is ott látható –, a következő felirattal: „Itt a helye Marino Falierónek, akit bűnei miatt lefejeztek”. A dózse özvegyétől ugyanakkor tízezer dukát kártérítést koboztak el. S hogy a történet teljessé váljék, a Tízek Tanácsának utasítására a városban az összeesküvés elfojtását körmenettel ünnepelték meg. Ilyen alkalmakkor pedig, hogy ne feledjük, pénzt is illik szórni a nép közé.