2024. április 27., szombat

Párhuzamos világok Szerbiája

Željko Bodrožić: Az államvezetőség egy újabb rigómezei csataként igyekszik bemutatni a Prishtinával folytatott párbeszédet

Míg Brüsszelben Belgrád hivatalos – elutasító, ám megegyezésre törekvő – válaszát várják, addig a belpolitika színterén a koszovói kérdés mellé fő témaként csatlakozott a vajdasági autonómia kérdése, illetve a szeparatista törekvések előretörésének problémája is – minden attól függ, melyik oldalról figyeljük a történéseket. Annyi bizonyos, hogy ahogyan a koszovói kérdés, úgy a Vajdaság jogainak védelméről szóló nyilatkozatjavaslat ügye sem csak ezen a héten foglalkoztatja majd a közvéleményt, hiszen végül úgy döntött a tartományi vezetőség, hogy enged a hatalmas belgrádi nyomásnak, s későbbre halasztja a nyilatkozatról szóló parlamenti vitát. A tartományban ellenzékinek számító pártok kertelés nélkül szeparatista államellenes kezdeményezésnek nevezték a javaslatot, amelyet előre megfontolt szándékkal időzített Bojan Pajtić tartományi kormányfő a Koszovóval kapcsolatos nagy dilemma idejére, ráadásul kizárólag saját hatalmon maradásának szavatolása céljából. A parlamenti ülés elhalasztásával az időzítést illető vádak elhalkulnak majd, a tartományi kormányfőnek viszont bizonyára sokat kell még magyarázkodnia majd amiatt, hogy miért nem pártja köztársasági hatalmi pozíciója idején serénykedtek többet a demokraták a vajdasági autonómia fejlesztésén.

A koszovói kérdés kapcsán talán az a tény ad a legnagyobb aggodalomra okot, hogy senki sem tudta az elmúlt napokban pontosan definiálni: miről is szól ez a dilemma, mit ajánlanak, s mit veszíthetünk el, aminek ma még a birtokában vagyunk. Nem tudni, mit nyerünk vagy veszítünk az igennel, s mihez kezdünk akkor, ha most nemet mondunk Brüsszelnek és Prishtinának.

A felvetett kérdéseket Željko Bodrožić újságíróval, a Kikindske lap alapítójával, szerkesztőjével jártuk körül.

Miről kell voltaképpen Szerbiának most döntenie, mekkora problémát jelent az, hogy nem is létezik dokumentum, amit aláírhatunk vagy elutasíthatunk? Min gondolkodik az államvezetőség?

– A legnagyobb problémának én azt látom, hogy Koszovó kapcsán az államvezetőség most ismét a lenni vagy nem lenni hangulat megteremtésén dolgozik, holott a tartomány státusa már az ország 1999-ben tett kapitulációja során meg lett határozva. A nacionalista vezetők ezt követően is igyekeztek a kérdést a nyilvánosság figyelmének a középpontjába állítani azért, hogy eltereljék a figyelmet elsősorban saját alkalmatlanságukról. Most újra egy párhuzamos, virtuális világban élünk, melyben Koszovó a miénk, s tárgyalásokat folytatunk róla. Elfelejtettük, hogy az Európai Unió felé indultunk, s hogy ezt az utat a ma hatalmon lévő pártok is elfogadták, valamint hogy Brüsszelben azért folynak tárgyalások, hogy Európa biztos legyen benne, nem egy olyan állam csatlakozik majd hozzá, amelyik még területi kérdésekkel is rendelkezik. Nem arról tárgyalnak Brüsszelben, hogy Koszovó némely részeiben jobb életfeltételeket teremtsenek a polgároknak, hanem arról, hogy Szerbia húzza meg végre a határvonalait, s hogy vonja vissza civil rendőreit egyes észak-koszovói községekből. A mai helyzetet azonban egy újabb rigómezei csataként igyekszik bemutatni az államvezetőség, holott egy egyszerű technikai jellegű megegyezésről lenne szó. Azt viszont mitikus szintre emelte a vezetőség, hogy ezáltal teret adjon a sajnálkozásoknak, hogy a közvéleménynek elmondhassa, mennyire nehéz is ma a vezetők dolga. Undorítónak tartom a különféle sajnálkozó, szomorú, komor szövegeket, amelyeket már egy ideje hallgatnunk kell. Vučić nagy erőket fektetett be abba, hogy nacionalista szavazótáborát meggyőze: az EU nélkül nem létezhetünk. Most azonban úgy tűnik, mégsem hajlandó megtenni az utolsó lépést. Gondjai vannak a Nikolić köré gyülekezett nacionalistákkal is, akik nem is tudnak másként gondolkodni, mint mítoszokban és legendákban, s nem képesek az ország jövőjére koncentrálni. Ennek az árát a polgárok fizetik majd meg.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a kormány reálisabb Koszovó-politikát kezdett folytatni, ezek szerint az utolsó pillanatban ismét a virtuális-nacionalista megoldást választotta?

– Politikai csalókról van szó, akik megpróbálták komoly hatalom látszatát kelteni, s ezekkel a mesékkel elterelni a figyelmet az alapvető, mindennapi élet során jelentkező problémákról. Láthatjuk a kormány és a minisztériumok összetétele alapján, hogy a jelenlegi vezetőségnek ezeket a valós problémákat nem áll szándékában rendezni, s nincsen meg az ehhez szükséges kapacitása sem. Emiatt drámára van szükség, arra, hogy esetleg még egy, a múltban is hiábavalónak, önpusztítónak bizonyult kalandra buzdítsák a koszovói szerbeket.

Lát-e kapcsolatot a vajdasági hatáskörök szavatolásáról szóló újvidéki nyilatkozatjavaslat és a brüsszeli párbeszéd között? Tomislav Nikolić is megvádolta Bojan Pajtićot azzal, hogy saját hatalmát akarja megőrizni, s hogy el akarja kerülni a tartományi vezetőség múltbéli hibái miatt „készülőfélben lévő következményeket”.

– Először is azt szeretném hangsúlyozni, hogy Nikolić minden fenyegetését nagyon komolyan kell venni. Egy olyan személyről van szó, akinek a korábbi ideológiájában nem voltak idegenek a kilakoltatások, eltávolítások elméletei sem. Olyan valakiről beszélünk, aki megjósolta azt is, hogy Đinđićtyel történni fog valami. Komolyan kell venni, amit mond, kemény nacionalistáról van szó, hogy erősebb kifejezést ne használjak. A két politikai téma között, hogy visszatérjek a kérdés tárgyára, természetesen van összefüggés. A jobboldali erők hatalomra jutása számukra egy olyan meggyőződést hozott, mely szerint az utcán is osztogathatják a jogi leckéket. Mivel erre ma már nincs lehetőségük Horvátországban, Boszniában vagy Koszovóban, egyedül Vajdaság maradt a számukra. Láthattuk az elmúlt fél évben azt, hogy mennyire munkába lendültek a klerikális fasiszta szervezetek Vajdaság autonómiájának leépítése érdekében. Mivel most Koszovó kapcsán növelni kell a feszültséget, Vajdaság kapcsán is ugyanezt kell tenni. Ami a Demokrata Pártot illeti, sokkal jobban örültem volna, ha az ilyen kezdeményezések akkor születnek, amikor a párt mindenütt hatalmon volt, s akkora autonómiát biztosíthatott volna Vajdaságnak, amekkorát csak szeretett volna. Az ellenzéki politizálás egyik lehetőségét látják ebben a nyilatkozatban, melyet egyébként jómagam támogatok, mint minden olyan javaslatot, amelyik a vajdasági autonómia érdekeit szolgálja. Vajdaság nagy árat fizetett a belgrádi nacionalista politika miatt, s idővel Európa egyik legszegényebb régiójává vált.

Ennyi év után győzedelmeskedhet-e Szerbiában ismét az a nacionalista politikai irányvonal, amelyről az imént beszéltünk?

– Nem tudom megjósolni, hogy győzedelmeskedhet-e, de abban biztos vagyok, hogy mindent el fognak követni ennek érdekében, hisz most talán az utolsó lehetőség ideje jött el arra, hogy visszatérítsék az országot a múltba. Nem tartom kizártnak, hogy az egyébként már jól ismert trükkökkel még egyszer átverjék a népet.