Az emberiség még nincs tudatában, hogy már gyülekezni kezdtek a viharfellegek a feje felett, már mind több jele van annak, hogy a Szovjetunió felbomlásával kezdődő, sajátosan békés korszak veszélyben van. Ezt a korszakot ma már két jelenség is fenyegeti. Egyrészt ismét erősödnek a hidegháborús jelenségek, mind több feszültséggóc alakul ki, ismét mutatkoznak a fegyverkezési verseny jelei, sőt mind több ponton már tényleges verseny folyik: az atombomba előállításában, a világűr meghódításáért, az Északi-sarkért stb. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy mind több országban indul meg a kilátástalan és elviselhetetlen helyzettől gerjesztett rothadás. Másrészt ismét jelentkeznek, sőt előtérbe kerülnek az egy időben háttérbe szorított katonák, akik közismerten csak fegyverekben, sőt pusztán háborúkban képesek gondolkodni.
Itt van mindjárt az amerikai–orosz viszony alakulása. Ez a viszony sohasem volt felhőtlen, mindig voltak benne zavaró elemek. Az USA közölte, hogy sohasem ismeri el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, és nem egyezik bele, hogy Oroszország továbbra is érdekövezetekben gondolkodjon és védje „saját övezetét”. Oroszország mindig ellenezte a NATO terjeszkedését határai felé, és elítélte, hogy az emberi jogok védelmének nevében beavatkoznak belügyeibe. Újabban azonban támadt egy komoly ellentét és kezdődött néhány kisebb csatározás. A komoly ellentét a rakétaelhárító rendszerek kérdésében támadt. Belegondolni is rossz, de megtörtént: Oroszország érdekei elleni támadásnak fogta fel, hogy ez a rendszer számára korlátozza más országok, idegen városok elpusztításának lehetőségét. Növekvő feszültség forrása lett a „kölcsönös elrettentés” lehetőségének korlátozása.
A kisebb csatározásokra pedig beszédes példa, hogy Oroszország a Biztonsági Tanácsban már kétszer is megakadályozta az erélyesebb fellépést Szíria ellen. Ma már ott tartanak, hogy megjelentek a „büntetőintézkedések”. Oroszország megtiltotta, hogy az amerikai polgárok orosz gyerekeket fogadjanak örökbe, elrendelte, hogy „külföldi ügynökként” jegyeztessék be mindazokat, akik külföldi segélyt kapnak, kilépett a kábítószerek elleni közös harcból stb. Mire az USA bejelentette, hogy megtiltja egyes orosz polgárok beutazását területére, fenyegetőzni kezdett a húskivitel leállításával, kilépett a polgári társadalom fejlesztésének közös csoportjából stb.
Még több aggasztó jel mutatkozott a két nagyhatalom viszonyának alakulásától függetlenül: Igazi háborús feszültség bontakozott ki a világ második és harmadik gazdasági hatalma között. Ennek forrása, hogy általában több ázsiai ország viszályba keveredett néhány sziget körül. Ebből a legveszélyesebb Kína és Japán viszálya a lakatlan Szenkaku-szigetek körül. Ezt a szigetcsoportot Japán Kínától foglalta el, az ország kapitulációja után amerikai fennhatóság alá került, majd 1972 óta ismét Japán birtokolja, Kína pedig visszaköveteli. A kirobbant viszályban már túl vannak a fenyegetőzésen. Ezenkívül Kína azt állította: „Az új japán kormány tele van keményvonalas nacionalistával, aki összetűzést akar Kínával.” Japán pedig kilátásba helyezte, hogy visszavonja ígéretét, mely szerint nem fog atomfegyvert birtokolni. Már ott tartanak, hogy konkrét háborús lépéseket tettek.
Az aggasztó jelek azzal folytatódnak, hogy a nemzetközi közösség mind több országban kénytelen beavatkozni (mint Líbiában, újabban Maliban történt), hogy megpróbáljon véget vetni a szomszédokat és a világot is fenyegető belháborúnak, mégis mind több ország kerül olyan kilátástalan helyzetbe, amelyben csak rothadás lehetséges. Ezek a jelek addig mennek, hogy már felrémlett annak gondolata: Európában (ahol annyian nacionalista eufóriával akarják elterelni a figyelmet a bajokról, kívánják fokozni a kormányok támogatottságát és mindenki a kivitel növelésétől várja gazdasági válságának leküzdését) annyira erősödik a nacionalizmus, annyira kiéleződik a piacokért vívott harc, hogy az már ellenséges hangulatot kelt a kontinens országai között. (A magyar–román viszony elmérgesedése már ennek előjele.)
A legigazibb veszély azonban az, hogy nemcsak a világűr vagy az Északi-sark meghódításáért folyik mind jobban fokozódó verseny, hanem mind elrémisztőbb az atomfegyverek terjedésének veszélye is. Észak-Korea már atomhatalomként háborúval fenyegetőzik. A feltételezések szerint, mert így zsarolja a világot, hogy segélyével mentse meg az éhínséggel küszködő országot; valójában azért, mert a rendszer megmaradása érdekében teljesen a katonák hatalma alá került. Irán is mind közelebb kerül az atomfegyverhez. Mindebből – nagysági sorrendben – hármas veszély támad: a többi ország is be akar kapcsolódni a versenybe, fokozódik az atomfegyverek bevetésének veszélye, és könnyebben megtörténhet, hogy az atomfegyver a terroristák kezébe kerül.
Egy illúzióval szegényebbek lettünk ismét. A gazdasági válság szétzúzta azt az illúziót, hogy a piac minden problémát megold, minden gondra gyógyírt ad. Most afelé közeledünk, hogy fel kell adnunk azt az eszmét is, hogy a globalizált világ kizárja az országok közti háború kirobbanását, sőt még a nagyobb fokú feszültség kialakulását is. Biztos ugyanis, hogy a világban furcsa szimbiózis alakult ki a két vezető hatalom, az USA és Kína között. Az amerikai tőke áramlott Kínába, hogy az olcsó termékekkel áraszthassa el a világot. E termékek fogyasztása elindította az USA eladósodását, a kínai többlet azonban fedezi a hiányt, hogy az amerikaiak továbbra is vehessék a kínai termékeket. Ez azonban világszerte kisezer viszálynak a kockázatát nem zárja ki.
