2024. március 29., péntek

Dalok a lélek mélyéről

Domonkos István: Domi-dalok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012

Domonkos István nemrégiben megjelent könyve – vékonyka, fehér, cicomátlan kötet – a verseken túl jóval többet rejt magában, mint azt első látásra hinnénk: a szövegekhez jól illeszkedő, szolid illusztrációt, hozzáértő, remek előszót Mezei Szilárd tollából, CD-mellékletet a hátlap belső oldalába csúsztatva, s mindezek felett: utánozhatatlan élményt, melyet vers, zene és kép együttes befogadása nyújt. A szövegek önmagukban voltaképp nem bírnak az újdonság erejével, találkozhattunk már velük a korábbi kötetekben, ismerősként csenghetnek a fülünkben, s mégis: hatásuk e lapokon megsokszorozódik, kilépnek addigi keretükből, s új helyet foglalnak el, közelebb kerülnek a befogadóhoz, a multimedialitás átható erejének köszönhetően.

Nincs olyan Domonkos-életrajz, melyből hiányozna a következő információ: irodalmi tevékenysége mellett az Újvidéki Rádió dzsesszzenekarában játszott. A gyakran emlegetett mondat e kiadványban valódi tartalommal telítődik, s ha eddig csak átsiklottunk felette, most szembesülünk jelentőségével: az élmény, amit a zenélés jelent a költő számára, kollektívvé válik.

Többször is próbáltam megfejteni, mi a titka ezeknek a daloknak. Hiszen a felületes hallgató számára egyszerűek mind harmónia, mind dallam szempontjából. Ami viszont már első hallásra szembetűnő, hogy – mivel a szöveg és zene szerzője egy – sosem kényszeredett a szöveg és a dallam kapcsolata: a népdalokhoz hasonló természetességgel illeszkednek egymáshoz” – írja Mezei Szilárd. Teljes egyetértéssel megállapítható: zene és szöveg úgy olvad össze ezekben a dalokban, mintha soha nem léteztek volna egymás nélkül, tökéletes a harmónia. Szinte megjelenik előttünk a költő-művész, gitárral a kezében, felszabadultan, egy pillanatig sem erőlködve: a dallam szárnyal, a zene árad, s azonnali hatással bír. Természetesség, ösztönösség, mesterkéletlenség süt át a dalokon, melyek tiszta forrásból táplálkoznak. Amit Domonkos előad, az hamisítatlanul a sajátja, lénye legmélyéről fakad, igazi örömzene. „Muzsikus a szó legnemesebb értelmében, és a szó bohém értelmében is. Éneklésében, gitárjátékában tagadhatatlanul ott van a dzsessz, improvizáció, az a fajta szabadság, amely ennek a zenének a leginkább a lényege” – fogalmaz Mezei Szilárd.

A dalok születésének körülményeiről egyes esetekben maga a szerző beszél a hangfelvételen. Az Eperfa című dalról, mely ilyen szempontból különlegesnek tekinthető, a következőket mondja: „A története a zenének az, hogy amikor kinn jártam Svédországban, hallottam a rádióban egy nagyon szép kis melódiát. (…) Miután visszajöttünk, elkezdtem dallikázni, és kialakult bennem. Azt hittem, hogy ez egy svéd népdal. (…) Egy nap elhatároztam, hogy erre a svéd népdalra írok egy magyar szöveget.” A történet további részéből kiderül, a dallam valójában Carl Michel Bellmannak, egy XVII. századi trubadúrnak tulajdonítható, aki zenekísérettel adta elő saját verseit. „A zenéjét, azt loptam. Ez is előfordul manapság egyre sűrűbben. Gondoltam magamban, miért legyek én kivétel?” Ha nem maga a költő mondja, a hallgató nem is gyanítaná, hogy szöveg és dallam mögött nem közös genezis áll, olyannyira egy tőről fakadnak, olyan nagyszerűen passzolnak egymáshoz. Ám miután megtudtuk az igazságot, továbbra sem érezhetünk mást, mint hogy Domonkos tökéletesen a magáévá tette a lopott portékát, összeforrt vele, s ettől kezdve az övé.

Tizenhárom verset tartalmaz a kötet, melyek közül három a CD-mellékleten két változatban is meghallgatható. Egyes esetekben a különbség csupán annyi, hogy a második változat kiegészül a szerző rövid anekdotáival: Domonkos fesztelenül, felszabadultan, humorral mesél, s e történetek által még közvetlenebb viszonyba kerül hallgatóságával; értékes és jelentős részei a kiadványnak ezek a néhány perces, mellékesnek tűnhető sztorik. Más esetben egyéb eltérések is felmerülnek, változik a tempó, az intenzitás, az intonáció: akárcsak a népdalok esetében, variációk születnek, a szerző-előadó pillanatnyi lelkiállapotához, hangulatához igazodva. Minden leírt szöveg tisztán követi a zenei produkció sajátosságait: pontosan feltünteti az ismétléseket, melyeket az improvizációs előadásmódnak megfelelően többnyire a dallam és az előadói kedv határoz meg. Minél inkább beleéli magát a zenélésbe a művész, minél átszellemültebb az előadásmód, annál könnyebben szűnik meg számára a külvilág, s annál nagyobb teret kap a rögtönzés és az ösztönösség.

A tizenhárom vers közül, mely e kiadványban helyet kapott néhány a Tessék engem megdicsérni című, 1976-os (majd 1980-ban újra megjelent) gyermekverskötetben látott először napvilágot. Az olvasónak első pillantásra feltűnhet a versek markáns lokális színezete, melyet a földrajzi nevek (Újvidék, Vajdaság, Duna, Duna-park) és térségünk regionális köznyelvébe beszűrődött szerb szavak (blicc, klikker) használata is erősít. Mindazonáltal a versek egyetemes gyermeki életérzések és élmények megfogalmazói is, hitelesek és hangulatosak. Eszköztáruk elemi tartozéka a rím és a karakterisztikus ritmika, olvasásukkor önkéntelenül azt érezzük: kihagyhatatlan e versek dalba öntése.

A kötet záróverse, a Kuplé „nem megzenésített vers, hanem zenés költemény”, ahogy Kenyeres Kovács Márta fogalmaz 1979-es, az Új Symposionban megjelent írásában, miután a Kuplé megzenésített változata első alkalommal a közönség elé került, a Symposion-lemezek sorozatban. Domonkost az Ars Nova művészeihez hasonlítva megjegyzi: ez az egyidejűleg irodalmi és zenei mű „új hangot ütött meg, új utat nyitott meg, új távlatokat tárt fel művészetünkben. Követendő példaként szolgálhat mindazok számára, akik a művészet teljességére, az irodalmi szónak zenével való gazdagítására törekednek.” A Kuplé formai felépítése ideális, refrénjei, ismétlődései, hangutánzó szavai jól illeszkednek a zenei keretbe, ugyanakkor a szöveg mindvégig prioritást élvez a komplementer szerepben működő dallammal szemben: a vers ugyan működik a zene nélkül is, hiánytalan élményt azonban csak vele együtt nyújthat.

Csatlakozva Mezei Szilárd véleményéhez, megállapítható: „Domonkos (…) igazi alkimista költő, akinek a versei nem papíron égnek el, hanem – miként a régi trubadúroknál – saját élő előadásukban.” A Domi-dalokban szó és dallam múlhatatlan, ősi összefüggése jut kifejezésre, az a természetes intuíció, mely verset és zenét újra és újra egybekapcsol.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg)