Amióta legutóbb beszélgettünk, sok minden történt veled. Bajban lett a Pécs, Euroligát nyertél Oroszországban, elszerződtél Isztambulba, majd vezetted a magyar férfikosárlabda-válogatottat. Kezdjük a végén. Tőled nem szoktuk meg, hogy ilyen könnyen feladod. Mi történt a válogatottal?
– Azt gondolom, hogy jó munkát végeztünk, de hiányzott néhány meghatározó játékos, s végül nem volt szerencsénk. Két jó meccset vívtunk Ukrajnával, Horvátországtól az utolsó pillanatban kaptunk ki Szombathelyen, s az egyetlen váratlan kudarcunk Ausztriától volt. A feltételek többé-kevésbé meg voltak adva, de le kell szögezni, hogy Magyarországon nem becsülik meg a válogatott játékosokat. Ezért van az, hogy a régi sérelmek miatt sokan nem jönnek el a válogatottba. A selejtezősorozatnak vége lett, a szövetségben pedig úgy látták, hogy a jövőbeni munkát nélkülem csinálják majd.
Azért az embernek időnként felböffen az, hogy a magyarok 1955-ben Európa-bajnokok voltak, a szerbek oda jártak tanulni. A magyar kudarc mellett azonban azt látjuk, hogy a szerbeknek is problémáik vannak ezekkel a selejtezőkkel. Elfelejtettünk kosarazni?
– Manapság mindenki kosarazik. Ami a fociban megtörtént 20 évvel ezelőtt, az most történik a kosárlabdában. Internet van, minden információt gyorsan lehet látni, hallani, tanulni, így Afrikában és például Skandináviában is vannak már jó csapatok. Nincsenek már határok, a játék nagyon felgyorsult, roppant erős fizikumú játékosok vannak. Annak vége, hogy majd lesznek tehetséges játékosaink, s azok majd befutnak. Pontos stratégia alapján kell foglalkozni a gyerekekkel, már óvodáskortól, s nem szabad egyetlenegy lépcsőt sem átugrani. Olyan már nem lesz, mint például Dalipagić, aki 17 éves korában kezdett el játszani, s később a világ legjobbja lett. A legjobb, leghatékonyabb rendszert Spanyolországban dolgozták ki, s ez meg is látszik, mármint az, hogy elsős kortól a profi ligáig foglalkoznak a srácokkal. Vannak megfelelő csarnokok, edzők, akik továbbképzik magukat, tehát annak vége, hogy csak a „jugoszláv” edzők értenek a kosárlabdához. Szerbiában Đoković rengeteg gyereket elrabol más sportágaktól, nagy lendületet adott a kézilabdának a két ott megrendezett Európa-bajnokság, s a legfontosabb: a pénz! Napóleon szerint is három dolog kell a háborúhoz: pénz, pénz, pénz!
A Rátgéber Akadémia létrehozásával tehát megfogalmazható a te hitvallásod is, az pedig a gyerekekkel való foglalkozás.
– Ahhoz, hogy Magyarországon és Szerbiában újabb lendületet vegyen a kosárlabda, ez az egyetlen út. A fiataloknak professzionális lehetőségeket kell nyújtani. Ha ez nem történik meg, akkor elrabolják őket más sportágak. Régen azt beszéltük, nagy a labda, elég, ha csak ötödikes korukban kezdenek el játszani a gyerekek. Francokat! Vannak kisebb labdák, alacsonyabb palánkok, tehát átalakult az egész, s már az óvodában el lehet kezdeni. A professzionális feltételeken pedig azt értem, hogy az edzőket fizessék meg, hogy ne kelljen nekik az edzés megtartása után pizzát kihordaniuk, legyen megfelelő csarnok és felszerelés. Az edzői állás szakma kell hogy legyen, eddig pedig azt láttuk, hogy egy tréner nagyon sokszor szakmailag és erkölcsileg is a mélyponton volt. Másrészt, a gyerekeket manapság nem lehet egy istállóba elvinni edzeni. Más világot élünk.
Említetted a pénzt. Láthatjuk, hogy Görögországban például a gazdasági válság rányomta a bélyegét a kosárlabdára is, Oroszországban és Törökországban viszont óriási expanzió figyelhető meg. Európában az várható, hogy egy-két nemzet uralja majd a kosárlabdát?
– Nyilvánvaló, hogy a kosárlabda-társadalom helyzetét is a gazdaság szabja meg, de azért a szorgalom és a szakmai továbbképzés nem pénz kérdése. Ezeket az erkölcsi dolgokat kell erősíteni. Az önbecsülés nem pénz kérdése, mint ahogy az sem, hogy azért tehetségek igenis születnek. Tömegesítés, széles bázis nélkül viszont nem lehet, s ehhez pénz kell.
Hol látod az egészben Magyarországot?
– Ott jelenleg a társasági adóból lehet a sportot pénzelni, s öt sportágat, köztük a kosárlabdát is felölelte a magyar kormány, amiért nekünk nagyon hálásnak kell lennünk. Lesz tehát létesítményfejlesztés és tömegesítés, s remélhetőleg az edzőképzés is megindul. Ez a járható út, itt jön képbe az akadémia is. Ezzel kapcsolatban nagy terveink vannak Szerbia magyarlakta vidékeivel, mert ez egy nagyon termékeny talaj, rengeteg jugoszláv és magyar bajnokot és válogatottat termelt ez a térség, s oda kell figyelni, hogy megtaláljuk itt azokat a gyerekeket, akik végül játékosokká válhatnak. Mobilizáltuk a környező településeket, s itt, Tóthfaluban gondolkodunk a koedukáción. Az itteni akadémia szállást nyújthat, az edzés pedig Zentán történik, Marija Živkov vezetésével. Ő még Újvidéken a játékosom volt a 80-as évek végén a Vojvodinában, nagyon tehetséges játékos volt, nagyszerű edző vált belőle, és remek ember. Itt rá számítok, de meg kell említeni Jenő atyát és Apró Attilát is.
Gondolom, hogy nem felejtettek el a kosárlabda világában. Vannak-e ajánlatok, merre kacsingatsz?
– Nem szeretnék a saját karikatúrám lenni, ezért Magyarországon jelen pillanatban nehéz bármit is csinálni. Kevés magas szintű női kosárlabdacsapat van Európában, tehát nehéz elhelyezkedni, mert például a Szpartakban voltam Oroszországban, s istenkáromlás lenne, ha például a Jekatyerinburghoz szerződnék. Várok egy telefonhívásra, egy jó programra, és én ott termek. Jelenleg az egész napomat az akadémiára szánom. Idén is lesz Baján táborunk június 24-től július 6-ig, s sok szeretettel várjuk a délvidéki gyerekeket. Nemzetközi táborról van szó, magas szintről és kiváló edzőkről.
Veled kapcsolatban a zene is téma. Mit csináltok?
– Készítjük a Kiscsillag zenekarral az új lemezt, és Lovasi András barátommal elterveztük, hogy jövőre szeretnénk indulni az eurovíziós dalfesztiválon, mert nagyon tetszik. Azt szeretnénk megnyerni!
