(Fotó: Diósi Árpád)
Március a remény hónapja. Az ébredésé. Az első hónap az évben, amikor már reménykedhetünk a tavaszban. Az a hónap, amikor már nemcsak vannak napsütéses időszakok, de a napsugaraknak már erejük is van, mi pedig behunyt szemmel az égnek emeljünk az arcunkat, a Nap felé, a fény felé, kiélvezzük, hogy az jóságosan simogat, átjárja minden pórusunkat. A hideg, sötét, borús, depressziós hónapok után a belénk áramló meleg erővel és reménnyel tölt el bennünket, terveket kovácsolunk, a jövőt tervezzük, optimisták és eltántoríthatatlanok leszünk.
Igazából nem is kell csodálkozni azon, hogy a történelem során számos tavaszi lázadás, forradalom, megmozdulás volt. Amikor olyan volt a politikai pillanat, amikor az emberek elnyomást éreztek, azt, hogy sarokba vannak szorítva, hogy elszívják előlük még a levegőt is, olyankor a tél hidegét és nyomorát túlélve az első napsütéses, meleg napokon kivonultak az utcákra, terekre, szebbet, jobbat, szabadságot követelve. Jól emlékezhetünk a magyar nemzet legszebb márciusára 1848-ból, de sem időben, sem pedig térben nem kell messzire mennünk hasonló példáért. 1991. március 9-e volt. Milošević rezsimje már javában sanyargatta az ország népét, nem volt elég, hogy a bankrendszeren keresztül kisemmizett bennünket, ráadásul a balkáni háborús fenevad is eltépte láncát és immár nemcsak acsarkodott és szűkölt, hanem harapott is. Mélyen a húsból. És e véres pofájú fenevad elé odalöktek mindenkit. Azt is, aki akart menni és azt is aki nem. Szerbet is, magyart is és másokat is. Ez volt az a nap, amikor a többpárti Szerbia, a demokratikus Szerbia megmutatta magát és először rengette meg igazán a 15 évvel később, hágai cellájában szintén márciusban elhalálozó dölyfös önkényúr hatalmát, aki kénytelen volt tankokat vezényelni az utcákra, hogy megfékezze az elszabadult tömeget. Lehet arról beszélni, hogy mi lett volna, ha az akkori tüntetés forradalommá avanzsál, csak éppen nem érdemes.
Akkor vették birtokba a józan gondolkodású, békét, normális életet és gazdasági fejlődést akaró emberek az utcákat és tereket. Az utca volt az a hely, ahol az elnyomás ellenére is szabadok lehettünk. Ahol 1996-ban, 2000-ben, meg közben is együtt lehettünk, üvölthettünk, elmondhattuk, mi az ami nem tetszik, elküldhettük a vezéreket oda, ahova kívántuk őket és ott, együtt beleröhögtünk a kivezényelt rendőrök arcába, de álltunk elébe a tűzoltóautóknak is. Akármi történt, az utca az mindig ott volt nekünk. Ott levegőhöz juthattunk, önmagunk lehettünk, az ég ugyanolyan kék volt, mint a határokon túl és állhattak fejtetőre is a vezérek, ugyanaz a nap sütött le ránk is, mint azokra, akiknek több szerencséjük volt és ennél normálisabb országba születtek. És nem kis része volt az utcának abban sem, hogy végül itt maradtunk. Fogcsikorgatva, de gondolatainkban meg nem törve. Sok mindent elviseltünk, mert tudtuk, hogy az utca, az ott van nekünk, ahogyan ott volt Petőfinek és társainak is.
Aztán megvívtuk a mi kis szabadságharcunkat. Igaz, hogy nem tavasszal, hanem ősszel, igaz, hogy csak eszközök voltunk és szemfényvesztés áldozatai, de akkor és ott elhittük, hogy ez a mi győzelmünk. Hogy ezért tartottunk ki 10 éven át. És maradt nekünk kiútként a lehetőség, hogy ha tévedtünk és rosszul döntöttünk, akkor ismét kimehetünk az utcára.
Valamivel több, mint 12 év telt el azóta. Ha megnézzük a helyzetünket, hol voltunk 1991-ben, hol voltunk 2000-ben és hol vagyunk ma, nem mondhatni, hogy sokkal előrébb lennénk. Jogainkat tiporják, a gyárakat szétrabolták, a munkásokat megalázták, ismét gyorsvasutakról szóló mesékkel etetnek bennünket, ráadásul Európától még mindig elválaszt egy keményen őrzött határ. Az egyetlen különbség talán az, hogy most nem kell háborúzni. Meg a benzint nem az utcán vásároljuk kannából, hanem luxus benzinkutakon tankolunk, de ugyanolyan uzsoraárat fizetünk érte. A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy ezt azok művelték velünk, azok aláztak meg bennünket ennyire, akikre akkor, 2000-ben bíztuk a sorsunkat. Amit Milošević elkezdett, ezek befejezték. És, miután egy a cél, le is hullott minden lepel, a 2000 előttiek és utániak ma már együtt élősködnek rajtunk.
Igen, itt a tavasz. Sokan vagyunk, dühösek vagyunk, együtt erősek vagyunk és változtatni akarunk. Lázadjunk fel? Ki ellen? Kivel? Kinek higgyük el, hogy jobb lehet? Na de a legfontosabb kérdés: hol? Az utcán és a téren? Oda már nem mehetünk, azt ugyanis elvették tőlünk. Pontosabban, azt IS elvették tőlünk. Miután választott uraink bekerültek a falak közé, mi is inkább otthon maradtunk, elkényelmesedtünk és ott vártuk a szebb jövőt. Az utcákat pedig elfoglalták holmi Našik, Obrazok, futballhuligánok, faj- és nemzetvédők, olyanok, akik lőnek mindenkire, aki tőlük különbözik. Az utca veszélyes hellyé vált számunkra.
Az igazság az, hogy pont azok tették ezt velünk, pont azok vették el tőlünk az utcát, akiket a mi vittük be vállra kapva a díszes parlamentekbe, elnöki palotákba. Pontosan ismerik a népet, tudják, hogy annak ereje az utca, ezért saját hatalmuk megőrzése érdekében elvették azt tőle. Tőlünk.
Fel kéne lázadni. De már nem a miénk a tér. Adjátok vissza az utcáinkat! Vagy mi magunk vesszük őket vissza. Tavasz van, erősek vagyunk, és sokan vagyunk…
