A politika csődjét‚ jelzik azok az események, amelyek Berlusconi kormányra kerülését, majd bukását és újabban visszatérését eredményezték, amelyek a mostani olasz parlamenti választásokat is meghatározzák. Berlusconi ugyanis kiáltó előzménye, később pedig megnyilatkozása volt mindannak, ami az Európában újabban annyira erősödő populizmust jellemzi: a választók csodákat várnak, megszédítve hisznek azoknak, akik csodákat ígérnek, csalódnak, de a csodavárásból nem gyógyulnak ki. Mert Berlusconi különleges helyet foglal el Olaszország utóbbi évtizedeiben. Eddig három választást megnyert – 1994-ben, 2001-ben és 2008-ban – , négyszer volt miniszterelnök, az ő kormánya volt az első a II. világháború után Olaszországban, amely egész mandátumát kitöltötte. Közben választásokat is veszített, de mindig volt ereje visszatérni. Demonstrálva, hogy a választók milyen könnyen felülnek a média által felkapott hangzatos szólamoknak. Utána leggyakrabban csalódnak ugyan, de abból nem tanulnak, hanem legközelebb elkövetik ugyanazt a hibát. Berlusconi azért van kedvezőbb helyzetbe, mint a többi európai populista, (aki tőle eltérően elsősorban a nacionalizmust lovagolja meg), mert neki nem kell várnia arra, hogy a média melléje álljon: a média az övé.
Legutóbbi miniszterelnöksége idején a bírósági eljárásokat, egymást követő botrányokat is átvészelte. Mert vagy tucatnyi eljárás folyt ellene sikkasztás, adócsalás, kettős könyvelés, maffiakapcsolat, a bíróság megvesztegetésének kísérlete miatt. (Az egyik perében a vád 78, ő pedig 136 tanút vonultatott fel.) De mentelmi jogára vagy az elévülésre hivatkozva mindig megúszta büntetés nélkül. Legutóbb még az általa rendezett orgiák és egy kiskorú lánnyal való fizetett szexuális kapcsolat miatt is a botrányok sorozata robbant ki. (Ő még dicsekedett is: „Tegnap este 11-en álltak az ajtóm előtt, nyolcat megdolgoztam, de többet már nem bírtam".) Egymás után nyújtották be kormánya ellen a parlamentben a bizalmatlansági indítványokat – összesen 52-őt –, de mindig ő lett a győztes. A rosszmájúak szerint azért is, mert azt csinálta, amit az olaszok többsége csinált vagy szívesen csinálna. Az adócsalásban ugyanis az olaszok vezetnek Európában. (A Berlusconit követő Monti kormány által készített felbecslés szerint az állam évente 120 milliárd eurót veszít azon, hogy mindössze ezer eurós jövedelmet vallanak be olyanok, akik év közben jachtot, magánrepülőgépet, 100 ezer eurót érő gépkocsit vettek. És a korrupcióra felhasznált összeg is évi 60 milliárd eurót jelent.) Közben az ország adóssága legnagyobb Európában, nem kevesebb mint 1900 milliárd euró.
A sors iróniája, hogy Berlusconi, aki ennyi mindent átvészelt, végül abba bukott bele, hogy ő is rákényszerült az európai országok sorsává és a kormányok rémálmává, választási veresége előidézőjévé vált megszorításokra. Mert előzőleg a szó szoros értelmében szórta a pénzt: volt olyan éve, amikor 100 euró bevételre 160 euró állami kiadás jutott. 54 milliárd euró lefaragását jelentő intézkedéscsomagja még – mindössze 14 szavazatból álló, de – többséget kapott. De a helyhatósági választásokat elveszítette. („Milanótól Nápolyig népszavazásszerűen szavaztak Berlusconi jelöltjei ellen" – jelentették a lapok.) És támogatottsága 22 százalékra zsugorodott. Végre lemondott, amikor az ország adóssága a nemzeti jövedelem 119 százalékát érte le, az új kötvények kamatja kigazdálkodhatatlanul 7 százalékos lett, a gazdaság 4,2 százalékkal visszaesett és 12 hónap alatt 729 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma. Pedig a La Repubblica még akkor is azt írta: „Az ellenzék nincs felkészülve arra, hogy igazi és hiteles alternatívát kínáljon fel". De az ország fellélegzett.
Újból eljött az ő ideje‚ vélte Berlusconi, amikor a technokrata Monti-kormány intézkedései kezdték meghozni az első eredményeket, az olaszok viszont megelégelték a megszorításokat. Mert a Monti-kormány kemény kézzel látott hozzá a kilábalás nehéz munkájának: új adókat vezetett be, a régieket növelte, csökkentette a kiadásokat, többek között az egészségügyben, nyugdíjreformmal megváltoztatta az elszámolás módját és 66 évre emelte a korhatárt, privatizálta az állami vagyont stb. Még arra is talált 5 milliárd eurót, hogy megvalósítsa az európai kormányok álmát: serkentette a gazdaságot. A tragédia az, hogy ezek az intézkedések nem hozták, nem is hozhatták meg azonnal a javulást. De hát mit érhet 48 milliárd dollár megtakarítás, amikor 1900 milliárd az adósság? Az elégedetlenséget viszont kiváltották. És Berlusconi úgy érezhette megért az idő arra, hogy ő ismét porondra lépjen. „Nem engedhettem meg, hogy hazám a recesszió végtelen ördögi körébe kerüljön. A gazdaság az utolsókat rúgja, a munkanélküliség és az adósság nő, a vásárlóerő viszont csökken, s mindez óriási terheket ró az emberekre" – mondta, és bejelentette, hogy pártja megvonja a támogatást a Monti-kormánytól.
Az ismét porondra lépő Berlusconi csak abban különbözik az előzőtől, hogy tanult az ő nyomdokába lépő európai populistáktól és a nacionalizmussal egészíti ki választókat csalogató programját. Azzal vádolja utódait, hogy „fejet hajtottak a Németország irányította Európai Unió diktátumát" és bejelentette, hogy ha azonnal nem fogadják el a kamatok csökkentésének programját, kilépnek az euróövezetből, mintha azzal kisebbek lennének a kamatok. Sőt lapja, az Il Giornále a „kommunistaság" vádját is elővette. „Ezek nem reformerek, hanem katolikus kommunisták" – írta. Az előrejelzések szerint Berlusconi pártja csak második helyen végez a most vasárnapi és hétfői választásokon, de meglepetés lehetséges, és már ez az eredmény is tragikus európai helyzetet jelez majd.
