Gazdag Veronika oromhegyesi doktornő vehette át tegnap (csütörtökön) Az év praxisa a Kárpát-medencében elnevezésű díjat a 2012. évre a határon kívüli, vagyis a nem magyarországi kategóriában. A pályázatot harmadik alkalommal írta ki az Országos Alapellátási Intézet a háziorvosok megbecsülésének erősítése céljából. A díjra páciensek küldhetnek jelölést egy-egy történettel, leírással, majd a zsűri kiválaszt tíz-tíz jelöltet Magyarországról és a határon túlról, s internetes szavazáson alakul ki egyik és másik rangsor is. A doktornővel a tegnapi hivatalos eredményhirdetés előtt beszélgettünk.
Az orvosok többsége menekül a faluról. Ön a kevés kivétel közé tartozik. Pedig biztosan nem könnyű munka ez.
– Kissé fájlalom, hogy a falusi orvosokat kisebb rendű orvosoknak tekintik még a kollégák is, ezt érzékeljük. Én viszont szeretek ezekkel az emberekkel dolgozni, akiket ismerek. Ismerem a családi körülményeiket, a családjukat, a hozzátartozóikat, az életkörülményeiket; tudom, hogy abban a családban milyen betegségek fordultak elő; ha bármilyen tanácsot adok, tudom, hogy ő azt be tudja-e tartani. Legtöbbször egyedül kell megoldani a problémákat, és nem ideiglenesen, hanem tartósan. Mert ha nem oldottam meg délelőtt a gondot, délután is engem fog fölkeresni. Itt nincs ügyelet, nincs mentőszolgálat, minden rám vár, ha gyógyszer, ha injekció kell, ha kórházba kell utalni a beteget. Itt határozottnak kell lenni.
Persze ez a munka huszonnégy órás készenlétet jelent, délelőtt van a rendelés, de más időpontban is hozzám fordulnak, és ha mentőt kell hívni, akkor én fogom hívni, nem a betegek. Ezzel már megtanultam együtt élni, de biztosan kell hozzá egy nagyon megértő családi háttér is, mert nem könnyű a nap huszonnégy órájában orvosnak lenni.
Itt születtem Oromhegyesen, a férjem is itt született, fél falu rokon, az egész meg ismerős, s ha egy beteg becsönget a kapun, azt nem küldhetem el, vagy ha beteg a gyerek, vagy megsérült, azon segíteni kell. Emellett Tóthfaluban is én tartom a készenlétet, sürgős esetben oda is nekem kell kimenni.
Szeretem a falut, megszoktam már a betegeket, ők is megszoktak engem, már az ajtón kívüli köhögésükről is megismerem az embereket, majdnem harminc év óta itt dolgozom, az hosszú idő.
Hogyan kezdődött?
– Mivel egészségügyi középiskolába iratkoztam, és az jól ment, utána természetesnek tűnt, hogy egészségügyi pályán folytassam. Amikor pedig lediplomáztam, egy évet dolgoztam Adorjánon és Tóthfaluban, utána Oromhegyesen folytattam, és azóta is, huszonnyolc éve, itt vagyok.
Sosem vágyott a városba, szakosításra, például kórházi munkára?
– Szerettem volna gyerekgyógyászatot tanulni, mert gyerekeket is hoznak hozzám, csupán pár évvel ezelőtt változott a törvény, hogy hétéves korig gyerekorvos kell, hogy legyen a választott orvosuk, addig az újszülöttektől kezdve hozzám hozták a gyerekeket, őket különösen szeretem. Most már olyan törvény van, hogy hétéves kor fölötti gyerekeknek lehetek én is a választott orvosuk, és azt tapasztaltam, hogy amikor elérik ezt a kort, szinte minden szülő visszahozza a kartont. Továbbra is jönnek pici gyerekekkel is, ha nehezen tudnak vagy valami miatt nem akarnak Kanizsára utazni, meg is vizsgálom őket, csak az a hátránya, hogy privát receptet tudok írni.
Lehet, hogy a szakorvosoknak könnyebb a munkájuk, mert ma már minden szakosított, szinte szervenként, de a falusi háziorvosi munkának is megvan a varázsa, mert itt a beteget egészében gyógyítjuk, nem csak a cukorbetegségét, a veséjét, a szívét...
A jó orvosnak rendszerint sok betege van, ami nem könnyíti meg a dolgát.
– Tegnap kivételesen sokan, hatvanan voltak, mint választott orvoshoz talán ezerhét-ezernyolcszázan tartoznak hozzám. Néhány kivétellel szinte minden oromhegyesi, de járnak hozzám Adorjánról, Tóthfaluból, sőt még Oromról is.
Nem is minden a páciensek számán múlik, hanem egyre idősödik a falu, az emberek elmondják a panaszaikat, nem is mindig az egészségügyieket, hanem a gondjaikat, én pedig tudom, hogy miről van szó, mert a gyerekeiket is ismerem, hogy hol vannak, mit csinálnak. Ha más orvos kerül ide, akkor gyorsabban fogy a sor, mert ők nem beszélgetnek el a betegekkel, velem viszont a magánéletükről is eltársalognak.
Nem régen megalakult Magyarkanizsán a mentőszolgálat, addig hat órában szabták meg a napi munkaidőmet, mert emellett be kellett járni ügyeletre Kanizsára. Most már hét és fél óra jut az itteni betegekre, és időnként esetleg egy-egy hétvégi ügyeletre kell utaznom. Ez sokkal jobb a korábbinál, mert hat órában ötven-hatvan beteget nem könnyű ellátni, így több időm jut rájuk.
Volt már összezördülése az emberekkel?
– Nagyon ritkán szoktam fölemelni a hangomat, ha valamin vitatkozunk is, másnap már tiszta lappal indulunk. Haragtartás biztosan nincs közöttünk.
Az-e a jó orvos, aki a betegeknek tetszik, vagy az, aki önmagával elégedett?
– A betegeket természetesen meg kell hallgatni, akkor is, ha nincs igazuk, és utána meg kell győzni őket arról, hogy mi a legjobb számukra.
Mostanság sokan „kis doktornak” érzik magukat, annyi sok információt össze tudnak gyűjteni – az internetnek köszönhetően is – a betegségekről. Segíti vagy nehezíti ez az orvos munkáját?
– Elmondják, hogy mit olvastak, aztán pedig megbeszéljük. Lehet, hogy a beteg „magára ismer” abban, amit olvasott, de természetesen nem minden úgy van, ahogyan ő hiszi. A műszaki fejlődés más tekintetben is buktatókkal járhat. Most már vannak házi vérnyomás- és cukorszintmérők, azok vagy pontosak, vagy sem. Amikor valaki jól érzi magát, de megméri a vérnyomását, és rossz eredményt kap, no, attól lesz igazán rosszul. Pedig lehet, hogy a készülék nem pontos, elemhiba vagy más ok miatt.
Kollégák nélkül faluhelyen az orvos magára van utalva. Vannak emlékezetes esetei?
– Jó pár évvel ezelőtt egy nagyon hideg téli éjszakán egy szülni készülő anyukával elindult a férje a zentai kórházba. Eljutottak Oromhegyesig, és itt kiderült, hogy már nem tudnak bejutni a kórházba, fölébresztettek hajnali egy órakor, hogy most szülni fogunk. Itt az egészségházban megszületett a baba, hívtunk mentőt, elkísértem én is őket a kórházba, és minden szerencsésen fejeződött be.
Ahhoz, hogy valaki kiérdemelje Az év praxisa elismerést, nem elég a pácienseknek szeretni az orvosukat, hanem tenniük is kell az eredményért, vagyis szavazni. Egy kis falu talán nem is elegendő a sikerhez.
– A polgármester úrnak nagy szerepe volt a buzdításban. Ő az, aki mer nagyokat álmodni, és utána mindent megtesz, hogy ezek az álmok meg is valósuljanak. Azt mondta, hogy „meg tudjuk csinálni”, és buzdította az embereket a faluban és interneten is, hogy támogassanak. Bizonyos, hogy sokan szavaztak a testvértelepülésekről is, és az itteniek kérték az ismerőseiket, a külföldön élőket is, hogy támogassanak. Így jöhetett össze ez az eredmény. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a praxist díjazták, tehát ha az emberek értékelik azt, amit tettem, akkor nemcsak az én munkámat értékelik, hanem a három nővérét is, akikkel dolgoztam, ők is részesei a sikernek.
Az ön által polgármesterként említett Balla Laci több alkalommal is elmondta, hogy annak idején az egészségházból indult az oromhegyesi háborúellenes megmozdulás. Talán ennek is lehet szerepe a doktornő népszerűségében.
– Mi az egészségügyben mindig az egészséget, az életet védjük. A háborút, az öldöklést tehát eleve nem támogathattuk, de ezt feleségként és anyaként sem tehettük, hanem azért próbáltunk tenni, hogy az ép ész kerekedjen fölül, és spontánul kibontakozott a megmozdulás.
Mire lenne szükség ahhoz, hogy még elégedettebben lássa el a betegeit?
– Úgy tudom, hogy ezzel a díjjal jár egy hordozható EKG-készülék, amit terepre is lehet vinni, mert mi mindig olyant kaptunk, amit már a városban kiselejteztek; remélem, hogy most megoldódik ez a gond. Emellett vérnyomás- és cukorszintmérőt is kapok, tehát mindaz meglesz, amire egy háziorvosnak a legnagyobb szüksége van.
