A fény mit elismernem jogom nem volt soha tehát az enyém. Nehéz volt megismernem nincs határ és nincs félelem. Légy velem tisztító nagy Úr. A végső élet rettentő tehát győzedelmes ajándéka. Cseppen a fény és hull az őszi eső. Győztünk noha győzelemben igazunk nincs soha. A szépség mely városok fölé emel apám sírhantjai. Teker sír és jajong – megérkeztünk - a fal áll a Hold elé s csillagok dőlnek jobb jövők homlokaira. Apám s anyám áll ott ahol a végső diadal roppantó szemöldöke néz. Felnyílik az ég s valóban a csillagokig látunk. Abban a csillagvilágban élünk ahol mindig is megvolt a csend s a szeretet reppenő igazi szép szállóigéje. A család mely tovatűnve megvalósul - ébred és hajlik. Szeretlek mindahogy fénylik a lassan eltűnő idő.
1:22
Most beírom magam a végtelen időbe. Minden derék meghajol és fáink bölcselete a fényig csilingel. Fáradt már nem lehetek, mert csak csöndben élek. A rekkenő sötét, ahol fájdalmaim az egekig nőnek, leborult eléd Uram. Már nem kérek semmit, mert mindent megkaptam Tőled, s nem a halál felé indulok, hanem életemet kezdem el élni. Tenyerem kinyitom, szemem átidomul a létező időbe. Uram engedj Magadhoz, hogy meglássam szép magam fényét. És elindul az összes állat, a füvek és fák az égig nőve jajveszékelés nélkül nyitják meg maguk hatalmát. Rajongok, így vagyok szabad. A szívem és óceántörvényem megérkezett a fények partjaira. Nem gondolkodom és nincs tehát. Átözönlik rajtam mindahány évezred. Megcsókolom mindazok lábát, akik akadállyal álltak szomorú életem elé. Hajlok, ahogy rózsák hatalma ébred minden csókjaim előtt. Akarom, hogy legyen múlt és akarom, hogy legyen jövendő, miközben tudva tudom, hogy csak az elreppenő pillanat létezik, az átcsikorduló akarat. És nincs, akinek törvénye a felhők fölé toljon, mert én magam vagyok a törvény és én magam vagyok az akarat. Megsemmisülök, mert akaratom és törvényem az égbe emeli magát, ahogy megsemmisülnek, úgy emelkedem tiszta csillagaim iszonyú vértelen igazságába. Nem vagyok senki. Nem létezem és lélegzetem annyit perdít gyönyörű angyalaink elé, hogy eljött az idő és mindenki, aki a száraz kenyeret sem tiszteli, kalapot lenget és várja, a hó lovak lábán peregjen el. Az áldás, melynek tiszteletét akarom, de mégsem tudhatom, nyerít, hogy a hulló idő magába fogadjon. Éljek, hogy számadásom mindig tiszteletadás legyen ó Uram.
21:32
Az alázat fényei ismét felragyognak tisztuló látásomban. Fény vagyok ahogy igét hirdet az ég. Szavak nélkül élek és szavaim az egekig érnek. Csalódás vagyok és beteljesülés. Jó vagyok és soha nem ismertem a rosszat. Nem a feledésben élek, a meghaladhatatlan sokszorozódásban írom újra szép életeim dalát.
Ó Uram, mi ez a csillagvirágzás a szívemben. Mi ez az öröm. Hajladozom, s fáim az egekig nőnek. Ujjongok, s már nem fog el a félelem. Micsoda öröm és micsoda csodálkozás. És minden ismerős. Ismerős, ahogy a platán szépen szólítja meg híveit. Ismerős, ahogy a szél átfordítja az időt. Ismerős, ahogy szemetekbe nézek, ó drága testvéreim. Uram, tudom, hogy csak azt mutatod meg minduntalan, amit már ezerszer megmutattál. Tudom, hogy csak a szépség fái vezetnek megvalósulásainkhoz. Tudom, egy vagyok az egyből és az egy is énbelőlem való. Tudom, a határok elhagyták sáncaikat. Tudom, megszelídült az idő és tudom a farkasok végleg elhallgattak. Tudom, hogy a sárguló levelek díszei az új, dicső idő eljövetelének csinos zászlai. Örömömben megjárom isteneim táncát és arcom a végtelen idő fodraiba fordítom. Csodállak Uram, ahogy magamat is csodálattal nézem. Csoda a szépen forduló idő és csoda ahogy a szemedbe nézek. Régi hangom elhagyott, fáim az égig nőnek, a szarvas, mely minden belépésemkor üdvözli elhagyott angyalait, szétnéz a tájon. A végtelen csönd befogadja és minden ízét a táj porcikáiba telíti. Örömünnep és igazi béke. Köszönöm és belépek valós időmbe.
11:20
(A fenti írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg)
