Azt hihetnénk, hogy a gondolkodásnak semmi köze az erkölcsi kérdésekhez, azaz csak abban a formában lehet köze hozzájuk, hogy lehetséges a jóról való elmélkedés, ám az etikusról véleményt formáló gondolat mint róla formált ítélet fölötte kell, hogy álljon az erkölcsnek, s ami fölötte van, az egyúttal kívüle is van. Ez a magyarázata a közismert ténynek, hogy attól még senki sem válik jó emberré, mert az eszével képes fölismerni, mi a rossz és mi a jó. A folyton-folyvást vitapartnereket kereső, Athén utcáit járó Szókratész állítólag ebben hitt. Ennyire naiv lett volna a nyugati bölcselet központi alakja?
Mai gondolkodásukkal láthatjuk így, amelynek a legfontosabb vonása az elmélet és a gyakorlat kettéválasztása. Szókratész számára a kettő még egyet alkotott. Ez az egység fogalmazódik meg a neki tulajdonított szavakban, az egyet tudok, hogy semmit sem tudok mondatában.
Az üres, de a tudásra nyitott elme önképe ez a sokat idézett gondolat. Kimondani bárki kimondhatja, de megélni és élni a szellemében csak a Szókratészhez hasonló páratlan nagyságok képesek. Ebben kevés követője akadt. Ha voltak is ilyenek, valószínűleg nem tudhatunk róluk, mert nem kerülhettek be a nyugati filozófiatörténetbe, az ugyanis Szókratész után már egészen más ösvényeken haladt, nem a gondolat és a tett egységének az útján.
A nyugati filozófiát a szókratészi alapeszmétől való eltávolodás hívta életre: a hit, hogy a magát bölcselőnek nevező ember tud valamit. A nyugati filozófus és tudós csak egyet nem tud: hogy semmit sem tudhat. Ez már Szókratész legismertebb tanítványáról, Platónról is elmondható, de az összes többi, Szókratésztől eredeztethető bölcseleti irányvonalról ugyanúgy.
Mihelyt az ember hinni kezd abban, hogy saját maga birtokolta tudás lakozik benne, attól fogva már nem beszélhetünk arról, hogy üres, de tudásra nyitott elmével viszonyul a valósághoz. Ettől kezdve a tudásgőg beköltözik az elméjébe, s már nem egymaga, hanem ketten gondolkodnak benne: az alany és az ego; az, aki átvezető középpontként átengedi magán a szellemet és az, ami magába zárultan őrködik vélt tudásán.
Innentől fogva az a kérdés, hogy ki az aki gondolkodik: a magunkba engedett, bennünket gondolkodásra késztető, az alanyt önkifejezésére használó szellem, vagy az egónk a szellemet, az értelmet birtokolni vágyván?
Az is kérdés, hogy gondolatainkból mi lehet a miénk. Átvett és megtanult tartalom minden, amit adatok és ismeretek formájában a fejünkben hordozunk. A koponyában az agytekervényeket alkotó ruganyos anyagon kívül csak egyvalamiről mondhatjuk, hogy vitathatatlanul a miénk: a gondolkodási képességünkről. Ebből a meglátásból kiindulva vélekedik a mai ember úgy, hogy az esze elidegeníthetetlenül az övé és a gondolatai eltulajdoníthatatlanul a sajátjai.
Ez sem volt mindig így. Az ember csak az individuáción, az egyedivé válás folyamatán áthaladva, énjének a közösségből való fokozatos kiszakadásával jutott el erre az archaikus korban még őrültségként hangzó meggyőződésre. Az ősi időkben az értelmet (a szellemet) tekintették az oknak és a gondolatot az okozatnak. Ma, közösségből és természetből kiszakadt, létforrástól eltávolodott énnel a gondolatot tartjuk az oknak és az értelmet az okozatnak. Ma azt hisszük, hogy gondolatainkkal mi magunk hozzuk létre az értelmet. Valamikor úgy látták, hogy az értelem, a szellem szüli meg az egyénben megfogalmazódó gondolatot. Ha pedig a szellemtől származik a gondolat, akkor minek azt annak a nevéhez társítani, akinek a szerepe a megszólaltatásában pusztán csak a közvetítés volt? A történelem előtti időkben ismeretlennek számított az önálló, névvel nevezett szerzőség.
Szókratész sem tartotta fontosnak, hogy írásba foglalja gondolatait. Jézus sem. Miért ragaszkodtak volna az írói szerzőség kétes dicsőségéhez, amikor tanításukat nem a saját gondolataik megfogalmazásának, hanem a szellem bennük és általuk megszólaló hangjának tartották? Abban is megegyezett a hozzáállásuk, hogy a tanítást sohasem tekintették leszűkíthetőnek a szóbeli, elméleti síkra, miként a mai nyugati bölcselet és az alapoktól eltávolodott keresztény hit teszi. Jézus számára az akarat és a cselekedet egysége volt az istenhit kiindulási alapja, Szókratész számára pedig az értelem és a megértés közötti egység.
