Bencsik Orsolya első, 2009-ben megjelent Kékítőt old az én vizében című kötetéért elnyerte a Sinkó-díjat, idei, a József Attila Kör és a Prae.hu kiadásában napvilágot látott novellagyűjteményéért pedig Szirmai-díjban részesült. Ennek indokoltságáról már az Akció van! fülszövegét jegyző Nyúlszív őrmester, vagyis Balázs Attila ajánlójából is megbizonyosodhatunk: „B. O. nem ismer félelmet, ódzkodást, álszemérmet; mindent megmutat, közben megnevettet vagy megfintorgat erősen görbített, groteszk és abszurd-realista világában. De, oh, egek, hagyjuk e patinás-szklerotikus, szégyenlős terminusokat! Találjunk új szavakat B. O. csupaszon vinnyogó univerzumához, közben Orsolya könnyedén elővarázsolja a maga kalapjából Ausztráliát, nagyapát, a zongorát, a birsalmát, a ribiszkét, a honleányt, a sörivó fiatal nőt, meg a novinarkát is – mutat kutyatejet és disznófarkat a konyhaablakon át –, halmokat, vaktérképeket és vaktöltényeket. De, oooooh, a legszebb, legmegrázóbb, legmaradandóbb sérülést okozó kép: a még gőzölgő disznószívre telepedő-nyalakodó szitakötő-nagymami.
Szitakötőnyelven szólva is állatjó. Nyílt sisakkal, bátran, egyben megrendülten az egész dandár figyelmébe ajánlom.”
Míg a Kékítőt old az én vizében versek, hosszúversek, prózaversek és e-mailek gyűjteménye volt, addig a könyvhétre megjelenő Akció van! novellákat tartalmaz. Hogyan és miért lettél lírikusból prózaíró?
Bencsik Orsolya
– Mindig is a próza érdekelt, és verset egyébként is ritkán olvasok, inkább novellát, regényt, esszét szoktam. Amikor a Kékítőt írtam, a próza és vers közötti átmeneteket, határokat, áthajlásokat kerestem, de ez a keresés egyfajta erőlködésből, nehézségből fakadt. Abból, hogy a prózaolvasó, prózaimádó valóm nem tudott mit kezdeni a narratíva hiányával, és a göcsörtös, torz, hibás formáimmal. Nem voltak történeteim, noha mesélni akartam, aztán persze időközben elmúlt ez a hiányból fakadó küszködés. Nem tudom ténylegesen meghatározni azt a momentumot és állapotot, amikor a szövegek végül prózai formát nyertek, mert nem emlékszem rá, talán csak annyi volt, hogy elég laza lettem ahhoz, hogy mesélni kezdjek. Ráadásul újabban éppen a torz, hibás, göcsörtös formák foglalkoztatnak.
Az első kötetedben is érezhető volt, hogy a mesélőkedved szétfeszíti a verses műfajok kereteit, s már akkor is az irodalmi előképeid (hogy csak néhányat említsek: Tolnai, Esterházy, Nádas, Lovas, Blumm) által rád testált mintáktól próbáltál megszabadulni. Ebben a most megtalált „hömpölygő” prózanyelvben van-e mestered?
– Tolnai Ottót továbbra is a mesteremnek tartom, noha persze bizonyos értelemben hűtlen lettem hozzá, bár ennek Ottó biztos örül, mert nem jó Tolnai-epigonnak lenni, pláne rossz Tolnai-epigonnak. A Pétereket továbbra is imádom, de a Kékítőben leszámoltam velük. Pontosabban kiűztem magamból őket, noha Esterházy szövegeit alapvetően még most is sokszor hangosan röhögve olvasom, vagy Nádast folyamatosan előveszem. Lovast se citálok, noha arra megtaníthatna, hogyan lehet olyan szövegeket írni, amin a pallérozott elme, az ínyenc és a fogyasztó olvasó is egyaránt elszórakozik vagy épp elgondolkodik. Blummhoz inkább átvonatozok, noha biciklizni kellene, de tudja, hogy elég lusta vagyok, és Kishegyes túl közel van Topolyához, hogy ugyanazt műveljük, hogy őt másoljam. Főleg kevésbé szórakoztatóan. De persze hatások, lopások, átírások, szétírások, elírások, ismeretségek, felnézések folyamatosan vannak. Így élek. Így éltem az Akció alatt is. Ebbe szorult bele szerencsétlen narrátorom is az Akcióban. De nem az én hivatásom erről beszélni, noha, ha a narrátorom szóhoz juthatna, bosszúból biztos kibeszélne, kicsúfolna engem.
A Kékítőt old az én vizében legtöbb szövege a mosásról szól, a kötet szervezőelve a szubjektum rárakódott tapasztalatoktól való megtisztítása, másokon való átszűrése, a saját hang teljes tisztaságának elérése. Mintha a második kötetedben is hasonló dolgot vinnél véghez: a kibeszéletlen traumákat tematizálod. Rokonítható ilyen módon a két kötet egymással?
– Szeretek mosni, ez biztos, és fontos számomra az is, hogy a piszok eltűnjön. El tudom fogadni a szennyezettséget, kénytelen is vagyok, de szükségem van a reményre, hogy minden foltejtés ellenére lehetséges a megtisztulás, még akkor is, ha a korábbi, teljesen tiszta, hibátlan állapot nem is érhető el, mert ahogy a ruhaanyag fakul és roncsolódik, úgy a szubjektum is. Persze nem hiszek a tiszta állapotokban, nem tudok velük foglalkozni, inkább az ezektől való eltolódások érdekelnek, akárcsak, mint már mondtam, a göcsörtös, torz, hibás formák, amik viszont mégis adnak, magukban hordoznak szépséget, kicsi teljességet. Annyiban mindenképp rokonítható a két kötet – hogyha a mosás-analógiát használom továbbra is –, a trauma, a seb folt, piszok vagy gyűrődés, ami a szubjektum része, beleivódik anyagába, kimosni onnan pedig nagyon nehéz, noha mindenképp meg kell kísérelni. De a traumakibeszélés (még akkor is, ha az Akcióban nem a megszokott értelemben vett kibeszélés történik, vagy éppen nem is kibeszélés történik, hiszen a narrátorom nincs tisztában azzal, hogy mindaz, amiről beszél, traumasorozat, hogy merő abnormalitás veszi körül, hogy valami nagyon nem volt és most sincs rendben) nemcsak emiatt izgalmas számomra. Úgy érzem, amúgy is túl sokat hallgatunk.
Ahogyan a József Attila Kör kötetbeharangozó kisfilmjében is mondod, a második világháború és a kilencvenes évek délszláv háborúi okozta, hallgatással megpecsételt sebekről is beszélni akarsz ebben a könyvben. Mennyire használod terápiaszerűen az írást?
– Azt hiszem, egyáltalán nem. Főleg azért sem, mert a traumák közül, amelyek megjelennek az Akcióban, egyik sem a sajátom, ráadásul valódi háborútapasztalatom sincs, a második világháborúról nyilvánvalóan nem lehet, a kilencvenes évek elején pedig mindössze 6–10 éves voltam, és a NATO-bombázások idején is csupán 14. Csak számomra furcsán átélt eseményekre emlékezem, a kiüresedő boltokra, hogy alig van élelmiszer, a sós margarinos kenyérre, a bónokra, hogy apa nem karácsonyozik velünk, mert a kaszárnyában van, anya arcának idegességére, és persze azért arra is, hogy tudni vélem, ez valahogy nem normális, de elképzelni se tudom, hogy velem, velünk megeshet, megtörténhet az, amit háborúnak neveznek. Gyerekként is sokat olvastam, az irodalom ejtett rajtam elég nagy sebeket, így, csak hogy a háborús témánál maradjunk, meg a vajdasági magyar irodalmunknál és közéletnél, a kilencvenes évek Symposionjai (amit a zömmel kishegyesi írólegények szerkesztettek: Blumm, Szerbhorváth, Mirnics, de Pressburger és Szakmány is) például egy olyan folyóirat volt, amitől tudtam látni, nyitni dolgokra, de ezáltal sérülni is. Egyébként arra törekedtem, a háború-élmény és a hozzá kapcsolódó sebek nagyon finoman, kevésbé tolakodóan kerüljenek bele a kötetbe, a kisprózák szövegvilágába, egyfajta újabb rétegeként, gyűrődésként az anyagon. A terápiaszerű írás kapcsán pedig még csak annyit mondanék, hogy szövegekkel foglalkozni, írni, világot teremteni borzasztó nagy élvezet tud lenni, hihetetlen kielégülés, és igaz, hogy sokszor érnek frusztrációk, ezek hatására persze írni kezdek (a frusztrációt és a negatív történéseket átfordítani sikerekbe, örömbe), de alapvetően tisztában vagyok önmagammal, és az írás terén sokkal jobban érdekel más emberek világa, fájdalma, küzdelme, traumája. Még akkor is, ha a leghihetőbben, legőszintébben egyes szám első személyben tudok erről beszélni – az őszinteség pedig számomra hihetetlenül fontos.
Ugyanebben a videóban arról is beszélsz, hogy a falu- és a családnarratívát igyekszel „szétírni”. Jól érzem, hogy ehhez nálad egyfajta mágikus realizmusból kölcsönzött, néhol pszeudoinfantilista iróniába csapó hang járul? Ez biztos menedéket jelent írás közben?
– Úgy vélem, menedéket nem keresek, inkább csak arról van szó, már rögtön a legelején éreztem, ehhez a matériához ilyen hang, ilyen forma, ilyen stílus illik. De nem is illik, mert ezen nem is gondolkodtam sokat, rögtön éreztem, hogyan szeretném feldolgozni ezt az anyagot, ami már foglalkoztatott egy jó ideje. A mágikus realizmus is távol áll tőlem, noha persze vannak az írásaimban mágikus realista elemek, és az infantilizmus is leginkább azért vált fontossá, mert olyan eszköz, ami a falusi zárt közegben és a családban megbúvó, de egyre láthatóbba váló, majd felszínre törő abnormalitást elég könnyen normalitásba tudja átforgatni. Az irónia pedig számomra a valóságra való reflektálás, válaszolás legadekvátabb (de az is lehet, hogy egyedüli) módja. Ha ez menekülés, akkor valóban menekülök a realitás elől. De nem is akarok változtatni ezen.
