Életútja a kis észak-bácskai településről, Oromról, egy tanyáról indult. Az általános iskola felső osztályait Szabadkán végezte el, itt érintette meg még gyerekként őt a testvéri ferences lelkület. A hatás életre szóló volt. Az út innen már egyenesen vezetett a samobori ferences gimnáziumon és a fiumei-tersattói ferences főiskolán át Assisibe, Szent Ferenc szülővárosába, a Lateráni Egyetem ottani kihelyezett teológiai tanszékére, ahol megszerzezte a diplomáját. Állomáshelye 1978 óta az Újvidéki Ferences Rendház.
Lelkipásztor, házfőnök, a teológia doktora, a Szabadkai Püspökség Teológiai-katekétikai Intézetének rendes tanára, az Agapé katolikus könyvkiadó alapítója és igazgatója, a Hitélet főszerkesztője, a Domus Pacis lelkigyakorlatos ház megálmodója, a délvidéki Lurkóházakat működtető Poverello Alapítvány létrehozója, a Bonaventurianum Ferences Fiúkollégium vezetője. A szolgálat, a cselekvés embere. A cselekedetek mögött Kisebb Testvér-i alázattal rejtőzködő embert próbálták napvilágra csalogatni a kérdések, az embert azonban – a Bibliából tudjuk – tettei gyümölcseiről lehet a leginkább megismerni. Harmath Károlynak, ha olyan lenne, volna miért dicsekednie eddig elért eredményei miatt.
- A szerzeteseket gyakran áthelyezik. Ennyi eltöltött év után Újvidéken el tudná képzelni ezt?
– Jó ideig el tudtam képzelni, de öregedve nem vagyok már annyira szilárd a meggyőződésben, hogy könnyen elviselném. Ha az elöljárók ezt kérik, nem fogok ellenkezni, de nehéz lenne.
- Mondható, hogy ez a rendház az otthona?
– Igen. A ferences nevelésnek van foganatja, ezért egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy itt bármi is az enyém volna. Az a hely ez, ahol kényelmesen meghúzódhatok. Azt hiszem, hogy sokat tettem ezért a rendházért is, és ezt nem öndicséretként mondom. Úgy érzem, ez a központi püspökségi intézmények után a legaktívabb katolikus központ az egész Délvidéken. Nemcsak lelkipásztori munka folyik itt két nyelven, hanem itt található a Bonaventurianum Ferences Fiúkollégium, az Agapé könyvkiadó, innen indult a Poverello Alapítvány, a Domus Pacis lelkigyakorlatos ház…
- Mi terelte a Kisebb Testvérek Rendje felé?
– Erre nem tudok választ adni. Általában később az ember ezt úgy fogalmazza meg magának, hogy a gondviselés vezette erre az útra. A döntés Szabadkán született meg a hetedik-nyolcadik osztályban. Az okot nem ismerem, fölébredt bennem a vágy, amikor megismertem a szabadkai ferenceseket. Föllelkesültem a szerénységük, az egyszerűségük, a közvetlenségük láttán. Valóban mint barátok viszonyultak az emberekhez, nem kezelték le őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyen jelenség nincs a ferencesek között. Van, nálam is biztosan, de ez volt az, ami engem akkor megragadott.
- Elgondolkodott-e azon, hogy mi lett volna akkor, ha nem a szerzetesi hivatás mellett dönt?
– Sokszor, az élet hozza magával az efféle gondolkodást. Akkoriban még az orvosi pályáról is álmodoztam. Az orvos inkább a testet gyógyítja, itt pedig inkább a lelket kellene, ez a megfontolás volt a végső pont a döntésemben. Lehetett volna sokkal rosszabb, ha nem ezt az életutat választom, azt pedig nem tudhatom, hogy lehetett-e volna jobb, mindenesetre én jól érzem magam a bőrömben, ebben a hivatásban, és ahogy múlnak az évek, egyre inkább megerősítést nyer számomra ennek az életküldetésnek a fontossága. Naponta szükség van arra – az utóbbi időben, úgy látszik, érzékenyebbé váltam ezen a téren –, hogy másokat is meg tudjak erősíteni, akik kérdéseikkel, problémáikkal keresnek fel. Nem tudom őket kigyógyítani, dönteni sem dönthetek helyettük, mégis bizalommal fordulnak hozzám, amikor látják, hogy van türelmem meghallgatni őket, és hogy amit elmondtak, az köztünk marad. A mai nehéz helyzetben az emberek könnyen elkeserednek, nem látják a kiutat gondjaikból. Ilyenkor az segíthet rajtuk, ha észreveszik, hogy ha a nagykapu bezárul, mellette még ott vannak a kiskapuk, nem kell kétségbeesni. Ha nem mehetünk be aranyozott hintóval, hát bemegyünk gyalog! Úgy érzem, így hasznára lehetek az embereknek.
- Ezek szerint nem csak közhely, hogy a lelkipásztornak a közössége a családja?
– Számomra ez nem közhely, hanem egy megélt valóság. Már kispap koromban, a tanulmányaim során is úgy éltünk és úgy éreztünk, hogy egymás családja vagyunk. Szent Ferenc így is képzelte el a közösséget. Nem tudom, hogy van-e még valahol az egyházban akár szerzetesrend vagy másfajta közösség, mozgalom, ahol ennyire élő volna a családias együttérzés. Több kilépett testvér van, akik családot alapítottak, de ma sem tudnak élni a barátok, a közösség nélkül, folyton visszatérnek hozzánk, nagyon jól érzik magukat, amikor velünk lehetnek. Nemcsak arról van szó, hogy együtt eszünk vagy imádkozunk, hanem arról is, hogy együtt kártyázunk, viccelődünk, s aki bírja, az egy kis bort is megiszik.
- Erről jut eszembe, hogy a kiadónak, amit megalapított, az Agapé nevet adta. Ez magyarul szeretetlakomát jelent.
– Ezt a nevet félig-meddig örököltem. Annak idején Amat atya Szabadkán stencilezett formában megindított egy ferences lelkiségi lapot az úgynevezett harmadik rend, a világi ferencesek számára, s ennek keretében tizenhét füzetecskét adott ki Agapé címmel. A névválasztáskor számunkra az volt a kérdés, hogy egy többnemzetiségű területen milyen nevet adhatunk a kiadónak, amit nem kell lefordítani. Így találtuk ezt a bibliai nevet. Az agapé az Isten önzetlen szeretete és a szeretet legmagasabb foka. Mi az isteni szeretet asztalát akarjuk megteríteni a könyvek által, vagy úgy is mondhatnánk, hogy az asztalra, amit az Isten megterített, mi ezt a lelki táplálékot helyezzük, aminek utóvégre az isteni szeretetről kell szólnia.
- Az itteni katolikus magyar könyvkiadás a második világháború utáni szocialista időkben úttörő szerepet játszott.
– Ez egy rendkívüli dolog volt akkoriban. Még a magyar katolikus egyház sem fedezte föl, hogy ez mekkora érték. A hetvenes és a nyolcvanas években egy kis túlzással mondva a magyar katolikus sajtó a vajdasági magyar katolikus sajtót jelentette. Amíg Budapesten évi 5-10 könyv kiadásáért ki tudja mennyi engedélyt kellett beszerezni, addig itt volt olyan év, amikor 82 címszót is megjelentettünk. Számunkra akkoriban a 10 000 körüli példányszám számított a megszokottnak. Egy évben a Katolikus Kincses Kalendáriumot 52 000 példányban nyomtattuk, a Huzsvár atya szerkesztette Hitélet folyóirat legmagasabb példányszáma 17 500 volt.
- Lelkialkatából következik az emberek szolgálata iránti elkötelezettsége?
– Valószínűleg a szüleim példája az, ami ebbe az irányba terelt, akikben mindig is megvolt az együttérzés a nehéz helyzetben levők iránt, de erről csak úgy érdemes beszélni, ha az Istentől kapott előzményeket is hozzávesszük. A hajlamot biztosan az oltotta belém, aki teremtett bennünket. A csíra megvolt, a szülői példa pedig hozzásegített, hogy az kibontakozzék, továbbfejlődjék. A későbbiekben már csak azok a területek érdekeltek, ahol lehetőség nyílik az embereknek való segítségnyújtásra.
- A Lurkóházak példája mutatja, mekkora társadalmi igény mutatkozik erre. Drea után Hajdújáráson és Óbecsén is nyílt ilyen szegény sorsú gyerekeket fölkaroló otthon.
– Az igények nagyok, szinte várólistánk van, hogy hol nyissunk még lurkóházat, de addig kell nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Nehéz egy ilyen otthon fenntartása. Az épület megvásárlása viszonylag könnyen véghezvihető, arra adnak egyszeri adományt, de a működtetési költségekre már nem.
- Mivel lehet támogatni a Lurkóházakat fenntartó Poverello Alapítványt?
– Mindennel, amire egy háztartásnak szüksége lehet. Vécépapír, sampon, kézmosószer, befőtt mind számításba jöhet, és sorolhatnám. Remélem, akadnak majd emberek, akik úgy döntenek, hogy az ingatlanjukat az alapítványra hagyják. Ezzel szavatolhatnánk a fenntartáshoz szükséges anyagi hátteret. Az alapítvány honlapján megtalálják az elérhetőségünket, és természetesen a Lurkóházakban is adnak tájékoztatást.
- Számos díjat, elismerést kapott az utóbbi időben. Személy szerint mit tekint a legnagyobb eredményének?
– Számomra mindegyik siker, és mindegyikért hálás vagyok, természetesen a legkedvesebb számomra a papi tevékenységem, de kiemelni egyetlen területet sem tudnék. Elevenen élnek bennem Szent Ferenc szavai, hogy az ember annyit ér, amennyit Isten előtt ér. A társadalom egyes eredményeket észrevesz, jutalmaz, másokat nem, az emberekre jellemző az irigykedés, egymás sárba tiprásának a törekvése is, de én ezekkel nem foglalkozom. Isten előtt úgy vagyok, mint egy koldus, az ő irgalmáért koldulok.
- Isten is díjazza az embert, az ő jutalmai persze nem babérkoszorút vagy pénzjutalmat jelentenek, hanem lelki békét, örömöt, kegyelmet, de időnként lelki válságot is, amihez azonban mindig megadja a leküzdéshez szükséges erőt.
– Igen, ezekben a jutalmakban nekem is van részem. A tevékenységek, amelyeket végzek, feszültséget is hoznak az ember életébe. Ez még a könyvkiadásra is érvényes, ugyanis egy kiadó élete nemcsak a nyomtatványokról szól, hanem a munkatársakról is, akiknek családjuk van, nem mindegy tehát, hogy van-e elegendő bevételünk, amiből a béreket folyósíthatjuk. Anyagi hátterünk nincs, ezért ezekből a tevékenységekből bármelyik egyik napról a másikra megszűnhet. Mégis létezünk, működünk, ez pedig örömmel tölt el, és arra ösztönöz, hogy felelősségteljesen végezzem a munkámat. Minduntalan azt tapasztalom, hogy a Jóisten elvezet egészen a végső határig, ahol emberi erővel már nincs megoldás, s akkor közbelép az isteni gondviselés. Addig azonban meg kell szenvedni, amíg nem szenvedtem meg, amit rám mértek, addig nem következhet be a remélt fordulat.
- Azt vettem ki a szavaiból, hogy életfelfogásának központi gondolata az isteni gondviselésre való ráhagyatkozás.
– Erre az élet tanított meg, kezdetben nekem is úgy tűnt, hogy ezek nagy frázisok. Az a gond, hogy mi ezt legtöbbször nem észleljük, nem tudatosítjuk, hogy semmi sem történik véletlen.
- Miért nem tudatosítjuk?
– Szerintem azért nem, mert mi a valóságot sem látjuk. A valóság meglátásához is hitre van szükség. Ha látok egy széket, az önmagában még nem a szék valóságának az egésze, csak annak egy része. A szék valósága mögött ott áll a mester is a saját emberi problémáival. Lehet, hogy amikor faragta a széket, hullottak a könnyei, mert a felesége halálos betegen feküdt. A látszólagos véletlenek mögött is a valóság áll, nem a véletlen, amit azonban mi nem látunk.
- Milyen üzenetet hordoz számunkra a karácsony most, 2012 decemberében?
– Jelenlegi helyzetünket szem előtt tartva az idei ünnep üzeneteként én azt emelném ki, hogy a karácsony felszólítás a kapzsiság leküzdésére. Nehéz a jelenlegi társadalmi helyzet, és egyesek kapzsiságukkal még inkább megnehezítik az emberek életét. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezek között vannak keresztény munkaadók is, akik csak a saját hasznukat nézik, és alkalmazottaikat éhbérért dolgoztatják. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus meztelenül jött erre a világra, és hogy meztelenül ment el abból. Ez üzenet arra nézve, hogy a gazdagság, a vagyon nem adhatja meg a biztonságot. Ami megadja, az a szeretet. Az idei karácsony üzeneteként ki kell emelni a szolidaritásvállalás fontosságát is. Akármilyen szegények is vagyunk, legyünk tekintettel egymás igényeire, szükségleteire. Kövessük Jézus példáját, figyeljünk egymásra, építsük ki a közösségeinket! Legyünk olyan emberek, akik nem azt nézik, hogy mi hasznuk lehet a másikból, hanem azt, hogy nyújthatnak-e valamit a másiknak! Ne azt nézzük, hogy mit kaphatunk, hanem azt, hogy mit adhatunk! Ha a másik embernek haszna származik az én tetteimből, életemből, akkor ezzel az én életem is értékesebbé válik.
