Immár másfél évtizede feleségével kettesben él Bezdán közelében, a Holt-Baracska édenkerti partján Ivica Kovač – Kice. Az Ökológiai Műhely elnevezésű helyet tábla, útmutató nem jelzi. Bezdánból a Kiskőszeg felé vezető úton, a Duna és a Horvátországba vezető híd előtt valamivel korábban kell jobbra fordulni, malaca van annak, aki tudja, hol a Kengyija üdülőtelep. Viszont azok is odatalálnak, akiknek erről fogalmuk sincs. Mert a jó helyek híre szájról szájra terjed.
Erről ott jártunkkor is meggyőződhettünk. Elsőként érkeztünk Virág István fotóskollégámmal – mert a fotós nem szereti, ha ilyen helyen túl sok a fény, óriási ugyanis a megvilágított víztükör és az erdő árnyai között képződő kontraszt. Utánunk tűzifát szállító pótkocsis traktorok „legénysége” tért be az árnyas pihenőhelyre, szatyorból méretes rúd kulen, vekni került elő, Kíce figyelő szeme észrevette, a legények nem a bicskás fajtából vannak, nyomban hozott kést, hűtött italokat, ami mondjuk egy ilyen, a természet kellős közepébe ékelt helyen nem semmi. Majd egyhamar vagy tízfős szabadkai csoport jelent meg, érdeklődtek, jó helyen járnak-e, egyik ismerősük irányította ide őket. Kice felesége, Suzana nyomban hozta az italokat, s mivel a társaság halászlét rendelt, rögvest nekilátott egy termetes ponty előkészítéséhez, férje meg már öblítette is a bográcsot. Később már mintegy futószalagon érkeztek a vendégek, a gazdával két kiszolgálás közben csak megszakításokkal sikerült beszélgetnem.
– Amikor lányaink saját lábukra álltak, fölszabadultunk a mindennapi kötelezettségeink alól, feleségemmel 1998-ban otthagytuk a zombori vendéglőnket, és kiköltöztünk ide a vadonba. Lepusztult hely volt, magunk hoztuk rendbe, és lépésről lépésre bővítettük, alakítottuk – meséli Kice. – Én már 1963-tól sporthorgász vagyok, és nem kellett sok idő hozzá, hogy fölismerjem, vízpartjainkat éppen a sporthorgászok szennyezik, azok, akik előtt ismeretlen a sporthorgászat kultúrája. Ekkor döntöttem el, hogy keresek egy olyan helyet, ahol a fiatal sporthorgászokat és általában a gyerekeket rávezethetjük a környezettudatos viselkedésre az erdeinkben, vízpartjainkon, általában a természetben. Hála a Szerbia Erdei közvállalattal folytatott aktív kapcsolatunknak, közös halasítási és versenyszervezési tevékenységünknek, használatra megkaptuk ezt a csodálatos területet. Ide soha nem önt ki a víz, minden évszakban látogatható, békés, ideális a gyerekeknek, akik itt ismerkedhetnek a horgász- és cserkészkultúrával. Most a Sporthorgászok Egyesülete – Zombori Sporthorgászok Klubja vezeti ezt a létesítményt, amelynek működtetéséhez nagyon sok segítséget kaptunk az iskoláktól, mindenekelőtt Katona Róberttől, aki a Dositej Obradović Általános Iskola tornatanára, egyben a klub korábbi elnöke volt, majd Ivica Lehotától, klubunk későbbi elnökétől, akik mozgósították az elemistákat, és edukációjukat fölkarolták az iskolák biológia- és környezetvédelmi szakköreinek vezetői is. Ráadásul akkortájt a Szerbia Erdei ingyenes horgászengedélyt biztosított az érdeklődő gyerekek számára. A szervezett látogatások száma mára visszaesett, inkább csak a Duna vagy a környezetvédelem napjára korlátozódnak, viszont örvendetes, hogy Bezdánból, Küllődről, Béregről folyamatosan érkeznek a tanulók, oktatóik, szüleik – meséli Kice.
Milyen állapotban vették át a terepet?
– Öt-hat pótkocsi szemetet kellett elhordanunk, olyan hulladékot, amit helyben nem tudtunk kezelni. Műanyagot, üveget, jószágtetemeket, mindenfélét. A korábbi üzemeltetőtől kaptunk némi faanyagot, deszkát, a sporthorgászok ebből előbb amfiteátrumot építettek, majd főzőhelyet alakítottak ki, asztalokat ácsoltak, és lassan kiépült a Környezetvédelmi Műhely. Önök Zombor felől érkezve bizonyára látták, mennyi mindent dobálnak ki az emberek az út mentén. El se képzelhetik, mennyi szemét végzi a Dunában. Ennek megakadályozására kell tanítanunk az embereket. A mi szemetes konténereink mellett is naponta hatalmas szemétkupacokra bukkanunk. De nem baj, nem haragszom érte, mert a közeli víkendtelepen nincsenek kukák, ott nemcsak helybeliek, hanem szabadkaiak, zentaiak, feketicsiek pihennek, és egyszerűen nem tudnak mihez kezdeni a háztartási szeméttel. Inkább hozzák ide, rakják le – de rendesen! – mint hogy szétdobálják a természetben. A nejemmel gondot viselünk a szemétlerakóról, lekaszáljuk a területet, összerakjuk a hulladékot, hogy a szállítók könnyebben elvihessék.
Évekkel ezelőtt Ön tiltakozott amiatt, mert egyik fővárosi újságíró dunai Robinsonnak titulálta.
– Dehogy vagyok Robinson! Van villanyunk, magunk fúrtunk kutat, négy illemhelyet építettünk, egyet a mozgáskorlátozottak szükségletére. Hűtőkkel, fagyasztóládákkal, hűtőpultokkal rendelkezünk, televíziónk, internetkapcsolatunk is. Soha nem vagyunk egyedül. Az egészben az a legszebb, hogy megtaláltam a nyugalmam, miközben – úgy érzem – valami hasznosat teszek.
Ezek szerint soha nem unatkozik.
– Mire fölsöpröm az udvart, beletelik két és fél órába. Aztán rengeteg tűzifát kell betermelni, fűtéshez, főzéshez egyaránt. Magam vágom a deszkákat, javítom a csónakokat, faragom az evezőket, meg hát horgászni is kell. Főként kárászozom, de beljebb, ahol kevésbé hínáros a víz, pontyozni szoktunk, télen csukát fogunk. Aztán füstöljük, olajban konzerváljuk a halat… minden percre van tennivaló.
Időközben az ácsolt asztalok közt két nagytermetű, sűrűbundás kutya lábatlankodik, a vendégek iránt tisztelettartóak, nem molesztálják őket, és látszik, megviseli őket a hőség. Viszont lankadatlan lendülettel rohannak minden újonnan érkező elé, ami nem éppen bizalomgerjesztő látvány, noha sugárzik róluk a jámborság. Inkább figyelmes házigazdák, mint házőrzők. Kice a bogrács körül tüsténkedik, amikor megszólal az eddig asztalunknál ülő, beszélgetésünket hallgató fiatalember:
– Egyébként én vagyok a horgászegyesület elnöke.
Olykor Isten adja a riportalanyokat, gondolom, és nyomban faggatóra fogom.
Ön is folyamatosan itt van a Holt-Baracska partján?
– Dehogy, csak tavaly egyetlen napot sem voltam szabadságon, most használom a múlt évit, és hol lennék máshol, mint a világ számomra legszebb helyén. Halkan vallom meg, nem szeretek halat főzni, mert enni se szeretem, Kice viszont világbajnok a halfőzésben. Valami ehhez hasonló az elnöki pozícióm is. Nem én vagyok a főnök, hanem az egész egyesület együttvéve. A rendszeres működésünk mellett, ami szervesen kapcsolódik a környezetvédelmi műhely programjához, nagy bulikat is szervezünk, amire eszményi ez a hely. Sajnos csak évi két alkalommal tartunk tömeges rendezvényt, a Duna Napján, meg saját halfőző bajnokságunk alkalmával. Mindkettő nemzetközi rendezvény, az első júniusban, a második augusztusban, de ez nincsen dátumhoz kötve, hanem akkor tartjuk, amikor közülünk legtöbben ráérnek. A Duna-nap egybeesik a Környezetvédelmi Műhely napjával, ilyenkor egyesületi és baráti társaságban szórakozunk, a halfőzéskor meg egyesületi, vállalati és privát partnereinkkel töltjük az időt. Van aki, főz, a zsűrit a közönségből választjuk, én a barátaimmal muzsikálok, mindig remek a hangulat, mit tagadni, van, aki le is részegedik, de a végeredmény a békés, visszafogott mulatozás – mesélte Ivica Lehota.
A szabadkai vendégek halászléje még készült, mi indultunk volna, de Suzana nem hagyta. Azt mondta, addig nem kerekedhetünk föl, amíg meg nem kóstoljuk az általa készített „munkareggelit”. Igaz, Kíce is azzal fogadott bennünket, hogy ha siettek, nyomban menjetek is tovább. A háziasszony túrós-húsos burekot szolgált föl. Csakhogy a hús a férje által előző este fogott balinok húsa volt. Gasztronómiai remek, amivel még soha nem találkoztam. Búcsúzáskor nyúltam a pénztárcámért, mire Kice intett: most én állom a számlát, legközelebb majd te, és ezzel pontot is tett a korábbi magázás végére.
További képek a cikkhez tartozó galériában
