Hajnal Árpád Újvidékről került a Magyar Szóhoz. Harminc év után, 2000-ben a Vajdasági Magyar Sajtó Napján a lap Életműdíját vehette át, hat évre rá a felmondólevelét. Ennek ellenére ragaszkodik a laphoz, továbbra is ír bele, és immár nyugdíjasként addig szeretné folytatni, amíg ereje tartja. Szerelme a szülőfaluja, Gombos, ami szerinte Vajdaság legszebb falva.
Hajnal Árpád (Fotó: Fekete J. József)
Hajnal Árpád a zombori gimnáziumból került az újvidéki Magyar Tanszékre, ahol harmadévesként olvasta a lap pályázatát, amelyben 10 gyakornokot kerestek. Újságírói eltökéltségétől vezérelve jelentkezett is, majd a nem egyszerű tudáspróbát követően mintegy 20 jelentkező közül be is került a szerkesztőségbe. Rövidesen az anyalap akkori mellékleteként megjelenő Dunatáj szerkesztője, Polyvás József nyári kisegítésre Zomborba csábította, és ott is ragadt, a melléklet 1993-as megszűnéséig a Magyar Szó és Dunatáj közös szerkesztőségében dolgozott, majd Nyugat-Bácska területéről tudósította napilapunkat. Kollégaként készítettem vele interjút az Életműdíj kapcsán, akkor azt nyilatkozta, örül, hogy növekszik a Magyar Szó példányszáma. Ma is ebben bízik, noha méltánytalanul kellett megválnia a szerkesztőségtől. Újságíróként beutazta az egykori Jugoszláviát, ám legszívesebben szülőfalujáról írt.
GOMBOS, A VILÁG LEGSZEBB FALUJA
– Sok mindenről híres volt a szülőfalum, így természetesen sokat írtam róla – mondta Hajnal Árpád, aki szerint róla anélkül nem készülhet portré, hogy ne Gombos legyen a háttérben. – Jól működött a földműves szövetkezet, állattartás mellett haltenyészettel is foglalkozott, a gépállomása a legkorszerűbb gépekkel rendelkezett, egy időben két kendergyára is volt a falunak, csordákban legeltették a szarvasmarhákat, de elterjedt volt a juhtenyésztés is. Sokan foglalkoztak méhészettel az 1880-as évektől kezdve. Jelentős volt a malomipar, hét vízimalom is működött a Dunán. Gomboson mintegy 120 személynek adott munkalehetőséget a vasút, amelynek két állomása is volt a településen. Mesterekből se volt hiány, volt a faluban cipész, művirágkészítő, szabó, selyemhernyó-tenyésztő, bognár, kádár, asztalos, pék… Az 1924-es és 1926-os árvíz igen hírnevessé tette a falut, ezekben az években gátszakadáskor keletkezett a Szakadály, a mai strand, Hódság község legkedvesebb turisztikai helye. A faluban rendezték meg az első Gyöngyösbokrétát 1936-ban.
TEREPJÁRÁS
A Magyar Szó szerkesztőségének képviseletében Hajnal Árpád Macedónia kivételével a volt Jugoszlávia minden tagköztársaságából tudósított. Egyik legemlékezetesebb élményét Montenegróban szerezte.
– A délelőtti órákban egy textilgyár üzemcsarnokában jártunk, az ország vezető lapjainak küldöttsége keretében. Az igazgató előző nap közölte a dolgozókkal, hogy érkeznek a zsurnaliszták, ennek ellenére a munkapadok mellett az alkalmazottak zöme békésen szunyókált. Felejthetetlen élmény volt. Nem lehet elfelejteni, miként azokat az utazásokat sem, amelyeket Zámbó Illés kollégámmal rendszeresen tettünk Baranyában és Szlavóniában, mindenhová úgy mentünk, mintha haza járnánk. A csodálatos élmények sorozatát viszont megkeserítette kirúgásom története. 2005 augusztusában derült ki, hogy a cégvezetés felére kívánja csökkenteni a Magyar Szó alkalmazottainak létszámát, a szerkesztőséget pedig Szabadkára helyeznék át.
NAPLÓMBÓL
„2005. szeptember: Úgy látszik, tényleg ki vagyok rúgva. A mai Magyar Szóban az igazgatóbizottság közzé teszi határozatát, miszerint nemcsak Zomborban, hanem Nyugat-Bácskában nem tervez újságírót, Bánátban is csak egyet – ezek után mehetek a fenébe. 429 írásom jelent meg 2005-ben, az újság 313 napon került az olvasó asztalára.
2006. február 5.: Azt csinálom, amit 1971 óta művelek, és amit soha nem bántam meg, és az lenne a legjobb, ha életem végéig írhatnék a Magyar Szónak.
2006. március 5., vasárnap: Szabadkára került a Belpolitika, a művelődési rovat.
2006. április 10.: Ott hever már tíz flekknél is több közöletlen írásom. Ilyesmire tényleg nem számítottam.
Június elsején volt munkába lépésem 35. évfordulója. Július 22-én 15 napos évi szabadságot kínáltak föl, de nem óhajtottam élni vele. Októberben ötven írásom jelent meg. November 21-én hét írásom látott napvilágot, Fekete J. József mindegyiket leközölte a Zombori Rádióban.
2006. december 13.: Soha életemben nem kaptam még akkora pofont, mint ma. A nejem a bankban értesült, hogy tegnaptól végkielégítésen vagyok, a 35 évi munkám után évi 100 euró járandóságot kapok.
2006. december 15.: Ma megkaptam a menesztésemről szóló végzést, méghozzá szerb nyelven! Mihók Rudolf igazgató aláírásával. Összesen negyvenen kaptunk kirúgást, többségük újságíró. Évente 100 euró végkielégítést kapunk? Ez a megalázás teteje, ilyesmire végképp nem számítottam. 2006-ban különben 370 írásom jelent meg, miközben egy hónapig kórházban voltam.”
SZEBB MEGLEPETÉSEK AZ ÉLETEMBEN
– Jól ismertem Herceg Jánost, hiszen rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe. A hetvenes évek elején Budapesten találkoztunk véletlenül. Meghívott egy italra, majd kérte, kísérjem el a Kossuth Rádióba. Természetesen eleget tettem kívánságának, de óriási csalódással jött ki az irodából, nem kapta meg a tiszteletdíját. Soha nem felejtem el, hogy neki köszönhetően három évben is egy-egy hónapra ott lehettem a debreceni Nyári Egyetemen.
Egy ilyen alkalommal betértem a város patinás szállójába, az Aranybika Grand Hotelbe és óriási meglepetésemre ott találkoztam volt tanárommal, a te édesapáddal, Fekete Józseffel és feleségével, Margittal, akik a közelben üdültek. Gyakran tanúja voltam Milan Konjović és Herceg társalgásának, az előbbi magyarul, utóbbi szerbül beszélt, talán így gyakorolták egymás nyelvét, mert egyszer a fülem hallatára kérdezte ékes magyarsággal a festő, hogy ugye János, hogy mondják szerbül azt, hogy tornác? Milenko Beljanski Pipac, a minap 60 éves Somborske novine alapító főszerkesztője, annak ellenére, hogy kommunista tevékenysége miatt megjárta a szegedi Csillag börtönt, kizárólag magyarul volt hajlandó beszélni velem.
Ugyancsak a hetvenes években egy gombosi haverommal elmentünk fityóval (Zastava 750) Bácskertesre búcsúba. A heje-huja után erősen szorgalmazta az indulást, de én még maradtam volna, gondolván, valaki úgyis hazavisz. Így is történt. Ám a Gombosra vezető úton rábukkantunk a barátunk fának ütközött kocsijára, az ülés, amin én ültem volna, a jármű tetején fúródott ki. A sofőr kórházzal megúszta. Ha mellette ülök, biztosan szörnyet halok a balesetben. És még csak egyetlen dolog: 1993 novemberében Zomborból utaztam volna Gombosra, és betértem a vasútállomás közelében egy kocsmába, rendeltem egy pohár bort. Amikor a pincér megmondta, hogy az ára másfél millió dinár, kértem, vigye vissza, nem iszom meg. Korábban soha ilyen nem történt meg velem.
DÍJAK, ELISMERÉSEK
Hajnal Árpád 2000. december 22-én vette át a Magyar Szó Életműdíját az Újvidéki Színházban, Emlékoklevelet kapott a lapnál eltöltött 15, majd 20 évi eredményes munkájáért, a zombori Petőfi Sándor ME, majd a Magyar Polgári Kaszinó Műemlékvédő és Hagyományőrző, később Nyugdíjas szakköre, a Vajdasági Magyar Amatőrszínház, a Berta Ferenc Zsebszínház, a gombosi József Attila Általános Iskola részesítette elismerésben.
– Sok kolléga nyugdíjaztatása után azt nyilatkozta, hogy életében több betűt nem hajlandó leírni. Én életem végéig írni szeretnék a Magyar Szónak, hiszen voltaképpen ez a lap volt a családom és életem, a történtek ellenére úgy érzem, ma is az – nyilatkozta Hajnal Árpád, aki nyugdíjas éveiben a különleges vezetéknevek gyűjtésével (is) bíbelődik, immár 500 fölött tart.
