Beszélgetőtársam azon kevesek közé tartozik, akik meglehetősen fiatalon, tizenhat éves korukban már munkába álltak, ennélfogva nem kellett megöregedniük, hogy megkapják a nyugdíjat. A zombori Kanyó Pál néhány hónappal ezelőtt vehette föl első nyugdíját, alig 59 évesen. Ilyesmivel tényleg nem sokan dicsekedhetnek, ám ő mégsem örül különösebben, sőt csalódott, mert jóval több nyugdíjra számított 18 600 dinárnál. Hiszen nem kevesebb, mint hat vállalatban dolgozott...
– Miután befejeztem az általános iskolát, édesapám megkérdezte, akarok-e továbbtanulni, vagy inkább dolgozok. Az utóbbit választottam és tizenhat éves koromban elhelyezkedtem a zombori a Dušan Staničkov Építővállalatban. Fizikai munkásként dolgoztam, ami nem volt könnyű. Öt hónap után meg is betegedtem, és sajnos ugyanilyen hosszú ideig kellett feküdnöm a kórházban, hogy kigyógyuljak a tuberkulózisból. Egy évig betegszabadságon voltam, majd elhelyezkedtem Dušan Zoranović elektromechanikusnál és géplakatosnál. Munka volt bőven, fizetés meg alig, úgyhogy másfél év után otthagytam. Fizikai munkásként a Sloga Faipari Vállalatban kezdtem dolgozni.
De nem maradt örökre fizikai munkás. A katonaság után visszatért a Slogába és teherautókat vezetett, amíg a társai szabadságon voltak, majd államvizsgát tett és tényleg sofőr lett belőle. Nem is akármilyen, mert a teherautók után a személyautók következtek, sőt az igazgató sofőrje lett. Ennek köszönhetően bejárta az egykori Jugoszlávia legtávolabbi és legszebb helyeit, mindegyik köztársaság fővárosát, a tengerpart legszebb üdülőit. Mint elmondta, a leghosszabb útja Bukarestbe vezetett, kilencszáz-egynéhány kilométert kellett megtennie igazgatójával. Felejthetetlen élményekben volt része, de tizenkét és fél esztendő után mégis búcsút mondott a Slogának.
– Kezdett tönkremenni a cég, úgyhogy jobbnak láttam, ha távozok – magyarázta döntését Kanyó Pál. – A Sirovinában, a régi holmikat és hulladékokat forgalmazó vállalatban helyezkedtem el, a vezérigazgató sofőrjeként. Nem egészen másfél esztendő után már a Tkanina Kereskedelmi Vállalat igazgatóját fuvaroztam. Sajnos jött a nagy infláció, és ennek következtében tönkrement a cég. Mégsem maradtam munka nélkül, mert a Bane Sekulić fémföldolgozó üzemben sikerült elhelyezkednem. Természetesen ott is az igazgatót vittem mindenfelé...
Nagyon szép, de nem könnyű munkát végzett, és emiatt meg kellett műteni a gerincét, kénytelen volt ismét betegszabadságra menni. Valóban nagy megterhelést jelenthet, ha egyfolytában tíz órát is kell vezetni egy perc megállás nélkül. Márpedig éppen ennyi idő kellett, amíg Zomborból Barba érkeztek. Szkopje és Ohrid se volt éppen közel, de Poreč és Rovinj sem felejthető el. Persze nemcsak a távolság miatt. Mert mindenfelé előkelő szállodákban tartózkodtak, jobbnál jobb ételek, nem akármilyen szórakozás várta az igazgatót, és természetesen sofőrjét is...
Az már nem is jelentett különösebb meglepetést, hogy a Bane is a többiek sorsára jutott, tönkrement. Fölmondást kapott Pajo is (általában így szólítják beszélgetőtársamat), és mehetett a munkaközvetítőre. Két évig szerepelt a listán, de már – másokhoz hasonlóan – nem tartottak igényt a munkájára. Ekkor következett be a nyugdíjba vonulása!
– Negyven év és 17 nap a szolgálati időm, és ezért 18 600 dinárt kapok. Nagyon kevésnek tartom, hiszen valóban megdolgoztam a nyugdíjamért. Nehéz és felelősségteljes munkát végeztem, ennélfogva többet érdemelnék. Igaz, sosem volt magas a fizetésem, de a napidíjakból nem volt hiány.
Igyekszik majd beosztani, mondja. Benzinre nem kell neki pénz, mert az autóktól régen elbúcsúzott, most már csupán kerékpáron közlekedik Zombor utcáin...
