Duško Rakić, Szabó József és Branislav Stanković
Már a versenyt megelőző napon, amikor a frissiben érkező versenyzők a napok óta ottlevőkkel a zsákmánylehetőségeket latolgatták, az a nézet uralkodott el, hogy kemény megmérettetés vár a részvevőkre. Milan Šerifović kragujevaci kollégánk – aki negyed évszázada bútordarabja a rendezvénynek, és a helyi körülmények kitűnő ismerője – már vagy egy hete vallatta a környék harcsáit, és önzetlenül osztotta jónak semmiképpen sem nevezhető tapasztalatait.
Csernák Zoltán (balról) különdíját orsolással Dragan Lapadatović nyerte, és megígérte, hogy az első vele fogott harcsát visszaengedi
„Valami nagyon furcsa történik; már az első csapásokra tömegesen felmozdul a harcsa, és megközelíti a csalit; szemezi, bajuszozza, kerülgeti, majd másodpercek alatt mind elinal, kimegy a világból, és álló órán át nem mutatkozik” – mesélte. A napok óta Tekiján horgászó újvidéki Lahos Péter és Đorđe Pajević elmondták, hogy fenekezve naponta 10-12 harcsát fognak, de egy szálig kicsik, valamennyi három kilón aluli. Amikor ennyi kap fenekezőre, akkor kuttyogatóra nem szokott rájárni. A legtöbb borúlátásra azonban Zoran Dinulovićnak, a szóban forgó verseny legtrófeásabb versenyzőjének megállapítása adott okot, mely szerint „nincs szabály”. Ez nála annyit jelent, hogy bárhol befuthat, sehol sem tuti, minden tipp árthat, elő az ösztönnel. A helybeliek rosszallására ugyanis Dinulović olykor hajlamos arra, hogy mértéktartóan „súgjon” a vidékieknek. A helyzetismeretre és tárgyilagosságra alapozott borúlátása azonban nem befolyásolta a versenyzés céljával érkező vidékiek derűlátását. De előrevetítette azt a végkimenetelt, mely szerint a bőséges tapasztalattal rendelkező helybeliek alul fognak maradni a kevés helyismerettel rendelkező, de zsákmányolási ösztöneikre fokozottan hagyatkozó vidékiekkel szemben.
Az első versenynapon a tározótó rendkívül vendégszeretőnek bizonyult. Vize letisztult, utánozhatatlanul zöld volt, és mivel csak vánszorgott, meg nem fújt a szél, könnyű volt pályán tartani a csónakokat. Ez azonban Tekiján sokkal bonyolultabb művelet, mint például a Tiszán. Sok helyen ugyanis a halmarasztaló posztok három Tisza-szélességnyire vannak az egyik parttól, két kilométerre a másiktól, és csónakhossznyinál nem szélesebbek. Betájolni őket rémálom. Ráadásul a sodrás iránya nem egyezik meg az ígéretes sávok vonulatával, ezért folyamatos ráevezéseket kell eszközölni. A szonár ugyan segít, a villanymotor még inkább, de a vidéki ember azt sem tudja, hol szonározzon és még kevésbé, merre evezzen rá. Közben kóvályog a Kazánokban meg a Vaskapu küszöbén, mint üzletember az üres boltban.
Az első felvonást követően beigazolódott Dinulović „nincs-szabály”-posztulátuma. A fellépő harmincöt versenypáros közül ugyanis tizenötnek volt zsákmánya. Ez a rendezvény közel három évtizedes története és pontos statisztikája alapján nézve igen magas arány, általában a legénységeknek legfeljebb egyhatoda szokott harcsát fogni. A kívülálló számára tágan értelmezhető „nincs szabály” viszont a zsákmányok méretében és összetételében is értelmet nyert. Az élen négy harcsával (az ötödik méreten alulinak bizonyult) a magyarkanizsai Duško Rakić és az ugyancsak a Bratstvo–Testvériség színeiben versenyző šabaci Branislav Stanković álltak 11,65 kilóval és 19 200 ponttal. Tekiján ugyanis minden gramm és minden hosszmilliméter egy-egy pontot ér, míg harcsánként 1000 pontot számolnak. Ezért történhetett, hogy a második helyre kerülő szokszoros bajnok Milivojević fivérek összesen 10,6 kilós két harcsája többet ért, mint a harmadik helyre szorult Vladić (Donji Milanovac) és Jovanović (Kraljevo) 11,5 kilósa, amely az első versenynap legnagyobb fogása volt. Tehát a terepet jól ismerők fogták a nagyokat, a vidéki ügyesek az aprókat – ezekből volt meglepően sok – a többiek semmit. A már intézménynek számító magyarkanizsai kuttyogatókülönítményt dicséri, hogy Bata István nélkül fellépve is halmozták a jó eredmányeket. Tóth András egyesületi elnöknek mindkét versenynapon volt zsákmánya, míg Pópity Mihály, az idei kuttyogatóversenyek legtrófeásabb versenyzője ezúttal Pósa Róbert helyett rögtönzött versenytárssal fellépve is három harcsával kötött ki. Fogott egy negyediket is, de elszemmértékezte, és hosszát a hivatalos mérőszalag – mely a rossz nyelvek szerint helyzetfüggően nyúlik meg zsugorodik – 59,5 centiben állapította meg.
A második forduló sokkal húzósabb versenyfeltételeket hozott. A halmarasztaló sávokat kedvezőtlen szögben keresztező enyhe szél fújt, és rengeteg ráevezésre volt szükség a pályán maradáshoz. A harcsa is másként viselkedett, a szonárok többnyire fenékközelben az akadók között mutattak kontaktusokat, igen kevés felúszással. A kapásból is kevesebb volt, és többnyire azoknak sikerült nagyobb harcsát horogra csalniuk, akik a változó vízmélységhez gyorsan hozzáhangolták a kuttyogatószár hosszát. A nagyobb példányok ugyanis kivétel nélkül erre kaptak, míg a botos segédszerelékre az apraja. Utóbb kiderült, a győzelemhez mindkettőből zsákmányolni kellett.
Az első napi két nem éppen meggyőző harcsájához a višnjicai Ilić és Urošević a második versenynapon további hármat adott hozzá közel húszkilós összsúlyban, és a surranósávból felfutott a dobogó csúcsára. A legnagyobb harcsát (12,95 kg) ismét a Vladić–Jovanović páros zsákmányolta, és megszerezte az ezüstkuttyogatót, míg a bronz – immár harmadszor – Magyarkanizsára került, mivel Rakićnak és Stankovićnak a verseny hajrájában sikerült egy közel nyolckilósat zsákmányolnia. Megjegyzendő, hogy a „hihetetlenül zsákmánydús” második fordulóiról híres helybeli Milivojević fivérek zsákmány nélkül tértek vissza. Ennyit a jól tájékozottak híreszteléseiről.
Ugyanakkor nem hagyható szó nélkül, hogy a Vaskapu Aranykuttyogatója immár huzamosabb ideje nem olyan az, ami fénykorában volt, és nem olyan, mint amikor a festői szépségű városkát híressé tette. A szervezők között történt összekülönbözések, palotaforradalmak, kenyéririgység... Az Óvilág egykor legnagyobb és leghíresebb ilyen jellegű rendezvényénél az idén csupán szűkebb pátriánk területén legalább három különbet szerveztek. Ezek közül is magasan a magyarkanizsai emelkedett ki. A tekijai új szervezőgárda számára azonban reménykeltő, hogy a magyarkanizsaiak rendszeresen, és egyre többen eljárnak Tekijára, így van kitől megtanulniuk, amit – senki se tudja hogyan és mikor – elfelejtettek. Ezzel párhuzamosan a harcsaállomány gyarapodásán is munkálkodniuk kellene. Az 56 harcsa 195 kiló összsúlyban nem kevés, de eltörpül a néhány évvel ezelőtti háromnegyed tonnához képest. De a vidék változatlanul csodás.
