Tóth András, Tóth Ibolya, Bata István, Branislav Stanković, Duško Rakić és Szabó József a díjhalmazzal
A kisjubileumát ünneplő Mali Zvornik-i Somovijadán harcsofogó rendezvényeink történetében még sohasem tapasztalt szigorú ellenőrzést léptettek életbe. A távolabbi vidékekről érkező versenyzők, vendégek és tudósítók kissé értetlenül szemlélték ezt, hiszen a szóban forgó rendezvényt még a szennyesteregetésről és a szemétgyártásról hírhedt vitafórumok sem mártották be eddig. Helyben azonban nyilván serénykedtek az ártani akarók, és mondhattak valamit, ami fülébe jutott Vojislav Stamenkovićnak, a Mali Zvornik-i idegedforgalmi iroda igazgatójának, aki egyúttal a rendezvény szervezőbizottságának elnöke is. És a diri intézkedett. Saját költségén tizenkét helybeli horgászt, halőrt, vízjárót... állított hadrendbe, távcsövekkel látta el őket, és csónakokba, mólókra, sziklákra, víkendházak teraszára, öblökbe és csúcsokra osztotta be őket úgy, hogy mind a partnak, mind a víztükörnek valamennyi pontját minden pillanatban legalább ketten láthassák.
A kezdődobást Radoš Bajić filmrendező végezte el...
A Somovijada egyedülálló harcsafogó rendezvényeink között abban, hogy minden harcsafogó módszer egyenrangúan alkalmazható. Lehet kuttyogatni, pörgetni, fenekezni trollingozni... De sajátságos versenyszabályzata értelmében nem a versenyző által kifogott harcsák össztömege számít, hanem csak a legnagyobb halé. A verseny egyéni alapon történik, de egy-egy csónakban lehet több versenyző is, hiszen a zsákmány összeboronálásának semmi értelme. Meg aztán a megfigyelők úgyis minden látnak. Kezdetben azonban nemigen volt mit látniuk.
Az első versenynap kora délutánján még iszonyatos hőség volt, a víz pedig langyos és mozdulatlan. Mintegy háromórás horgászás után kaptak horogra az első harcsák. A pályát járó bírók a zsákmányt vízen mérték, jegyőkönyvezték és azonnal visszaengedték. De semmi látványos nem történt, a legnagyobb harcsák is alig hatvan-egynéhány centisek voltak. Ekkor elterjedt a hír, hogy Milan Šerifović kragujevaci kollégánknál történt valami.
Milan régi bútordarabja a versenynek, a tizenötből egyet sem hagyott ki, és a versenyidő egészét mindig a túlparti kilátó sziklájának a tövében dolgozza le. Amikor az újságírókat szállító csónak arrafelé araszolt, Milan társa, Dragan Pavlović intett, hogy óvatosan. A hangulat ugyanis meglehetősen feszült volt. Kollégánk előbűvölt ugyan egy hetvencentiset, de egy nyolckilósra saccolt méteres percekkel korábban a felszínen szabadult a horogáról, a szonár pedig azt mutatta, hogy újabb páciens van horga körül.
A műszer képernyőjén látszott, hogy a mélyből egy „kontaktus” határozottan emelkedett, majd beállt a csali alá. És nem tett egyebet. Milan megszaporázta a csapásokat, de a kapás elmaradt; rövidített a száron, és látszott, hogy a kontaktus kettéválik, majd gondolatnyi idő után az alsó emelkedni kezdett. Amikor szintbe került a csalival, ismét megnyugodott, nyilván farkasszemet nézett vele, meg bajuszozott, de nem nyúlt hozzá. Ez többször is megismétlődött, és mint a horgász elmondta, már álló órája ismétlődik: „Harcsa van, de nem zabál... (felesleges kihagyva)!”
A versenypálya felvégén meglehetősen nagy volt a tolongás. A helyi viszonyokat jól ismerő pörgetők tucatnyi csónakkal két focipályányi vízterületet ostromoltak, mert az előző napokban ott harapott. Akkor még talán igen, de... Kiáltásnyira tőlük, tisztes távolságra egymástól két magyarkanizsai csónak csépelte a vizet. Mindkettőnek már volt kapása, de... Amikor a napkorong a bércek mögé került, és vastag árnyék kezdet kúszni a tározó tükrén, mindkét csónak helycserét hajtott végre. Duško Rakić és a magyarkanizsai színekben versenyző šabaci Branislav Stanković a frissiben beárnyékolt felületre navigált, míg a másik csónak legénysége – Bata István és Tóth András, a Bratsvo–Testvériség elnöke – egy régi medertörés küszöbére hajózott. Nem ragozzuk tovább, a következő fél órában mindkét legénység elővarázsolt egy-egy harcsát. Rakićé 5,76, Tóthé pedig kis híján háromkilós volt.
Az első versenynap végén tehát két magyarkanizsai állt az élen. És a második versenynapon ez nem változott. Kevés hiányzott ahhoz, hogy Stanković is felverekedje magát a dobogóra, sikerült is a hatvancentisek tartományába tartozó harcsát fognia, ám az egy-két gondolatnyival kisebbre sikeredett annál, amennyi a bronzhoz kellett, amelyet így a loznicai Živko Janković marasztalt a környéken.
Halászléfőzésben viszont a környén díjak nélkül maradt, valamennyi a Vajdaságban kötött ki. A harmadik helyet Dragan Jerotić, a másodikat Božo Ilecki (mindketten pancsovaiak) foglalta el, míg a győztes a magyarkanizsai színekben veresnyző adorjáni Szabó József. Párját ritkító teljesítményről van szó, hiszen öt fellépése során negyedik dobogós helyezését és harmadik győzelmét jegyezte. A díjaknak több mint a fele tehát Magyarkanizsára került, mert az érmek és serlegek mellett a belgrádi Zov különdíját is az ország legsikeresebb kuttyogató–halfőző különítvénye vitte haza.
Tóth és Rakić a zsákmánnyal
