Az utóbbi időben a vadász mind gyakrabban szembesül a kérdésekkel: „hogyan lehet azokat a szép állatokat lelőni; miért engedik meg, hogy beteg emberek szadista módján éljék ki hajlamukat, és ezáltal a veszélyeztetett fajokat a kiveszés peremére sodorják?”
Az ilyen kérdéseket többnyire a félretájékoztatott, képzetlen, szakmai tapasztalattal nem rendelkező, önmagukat állatvédőknek nevezők teszik fel, miközben álláspontjukat kizárólag személyes averzióra alapozott érzelmektől fűtve alakítják ki.
A vadásztársadalom nemcsak Szerbiában, hanem Nyugaton sem reagál a rágalmakra, hanem kissé sértődött, értelmetlen, tehát kifejezetten káros hallgatásba burkolózik. Pedig számos tudományos intézet és szakmai tekintélyek által végzett kutatás bizonyítja, hogy a veszélyeztetett állatfajokat nem annyira a szigorú védelemmel, hanem sokkal inkább az ésszerű, tehát ellenőrzött gazdálkodással lehet megmenteni a kiveszéstől. Végső soron vidékünkön a veszélyeztetett állatfajok közül egy sem szerepel a vadászhatóak listáján.
Ugyanakkor az ésszerű vadgazdálkodásnak köszönhetően a vadászidénnyel védett fajok egyedszáma állandó vagy évről évre növekvő. Emellett a korábban őshonos, majd eltűnt vadfajok újra megjelentek ezen a vidéken. Azok az állatok pedig, amelyek a kipusztulas szélére sodródnak, nem a vadászat miatt jutottak oda, hanem a megváltozott életfeltételek, az élőhely zsugorodása vagy eltűnése miatt.
Az állatvilágban vannak jól és kevésbé alkalmazkodó fajok. Az ember és az állat együttélése – egymás mellett élése – óhatatlanul összetűzésekhez vezet, amelyek rendre az érintett állatfaj végveszélybe kerülését eredményezi. Ha a faj nem eléggé alkalmazkodóképes, és ha az embernek anyagi kára származik az állat puszta létéből fakadóan, az a kérdéses fajra tekintve végzetes következményekkel járhat.
Az alkalmazkodó fajokat nem fenyegeti ilyen veszély, azok ugyanis annyira rugalmasak, hogy képesek megfelelő szaporulattal, vagy az élettér megváltoztatásával válaszolni az őket érő nyomásokra. Erre a legjobb példa a róka, amelyet megpróbáltak kiirtani egyes japán szigeteken, a kísérlet azonban csődöt mondott. Annak ellenére, hogy méreggel, gázzal, csapdázással is próbálkoztak. Egy aránylag kis szigeten az egyedszám csökkenésére a rókák nagyobb szaporulattal válaszoltak, négy-öt helyett tíz, olykor tizenöt fiókás almokat vetettek, és beköltöztek a városokba, ahol nem bánthatták őket.
Fontos volna, hogy a vadásztársadalom a védekező alapállásból támadásba lendüljön. Aktíva álláspontra kell helyezkedni, a működést, a programra nyilvánosan kell reagálni az indokolatlan, érzelmileg túlfűtött támadásokra. A vadászok munkájának megnyitása tétele a nagy nyilvánosság felé csak az első lépés volna abban a folyamatban, amelynek célja a szakma megbecsülésének visszaállítása a társadalmi megítélésben. A vadászok munkájába be kell vonni a gyerekeket és a fiatalokat is, hisz a vadásztársadalom – akárcsak egész társadalmunk is – elöregedett, a jelenlegi vezetés pedig, saját pozícióit féltve, nem hajlandó tenni ezen állapotok megváltoztatása érdekében. Ezért elsősorban maguknak a vadászoknak kell megváltozniuk abba az irányba, hogy a róluk alkotott összkép is kedvezőbb legyen.
