Az utcánkban levő – csődbe vitt, majd elhagyott és kifosztott – gyár valamelyik épületében az idén már a kis rókák harmadik generációja látott napvilágot. Anyjuk a gyártelepen nagy számban tenyésző patkányokkal, gyíkokkal és a szemetes kukákban talált falatokkal eteti őket. Ősszel aztán eltűnnek, hogy önállósulva éljék vad életüket. Az öreg róka állandó lakosa a kísérteties gyártelepnek. Gyakran találkozunk esténként amikor a kertben pöszmögök, ő pedig vadászkörútjára indul a kertek alatt. Ilyenkor megnézzük egymást, köszönünk és ki-ki megy a maga dolgára. Eszem ágában sincs bántani, hiszen szomszédok vagyunk és ismerősök, nem is szólva arról, hogy amióta ide költözött, jelentősen csökkent a patkányok száma.
Városunkban ez nem egyedülálló eset, többen is beszámoltak már arról, hogy vadon élő állatok a városi körülményekhez alkalmazkodva vígan élnek és szaporodnak szomszédjukban. Hallottam más rókákról, sünökről, de még még borzról is, bár az lehetett véletlenül betévedt látogató. Egy fácánkakas három tyúkkal az udvaromban levő császárfán aludt az egész télen, most esténként meg a kertekből hallom kakatolni. Tehát itt vannak, és valőszínű hogy a tyúkok már az első tojásaikat is lerakták, és letelepedtek városunkban. Bentlakókká váltak, hiszen nem zavarja őket senki, a rókát, a macskát el tudják kerülni, az emberek többsége pedig észre sem veszi őket.
Vannak azonban ijedős, hisztériára hajlamos emberek is. Félnek a betelepülő állatok által terjesztett betegségektől; attól, hogy megtámadják őket; letapossák veteményüket... Pedig a rókák, a borzok, a fácánok nem tesznek nagyobb kárt, mint a kóborló macskák, kutyák, galambok vagy az elkóborló baromfi. A nagy kárt az emberek szokták egymásnak okozni. Meg kell tanulnunk együtt élni az állatokkal. A betelepülő állatok nagyobb hasznot hajtanak az embereknek, mint amekkora kárt okoznak, félni pedig csak annyira kell tőlük, a háziállatoktól, hiszen azok is terjesztenek betegségeket, letapossák a veteményeskertet, és meg is támadhatnak bennünket.
Számolnunk kell azonban az állatok további urbanizálódásával. Van már példa arra is, hogy a nagyvárosok utcáin megjelentek a vaddisznók. Ezt a szakemberek a szóban forgó állat robbanásszerű elszaporodásával magyarázzák. Tudni kell azonban, hogy az állatok – mondjuk így – opportunisták, a kisebb ellenállás vonalát keresik. Az emberek által elhagyott épületek, a kidobott szemét, életfeltételeket biztosít számukra, és betöltik a megüresedett élőhelyet. Élnek a lehetőséggel, és megtanulnak az emberrel együtt élni. Nekünk is el kell fogadnunk őket.
Városunkban ez nem egyedülálló eset, többen is beszámoltak már arról, hogy vadon élő állatok a városi körülményekhez alkalmazkodva vígan élnek és szaporodnak szomszédjukban. Hallottam más rókákról, sünökről, de még még borzról is, bár az lehetett véletlenül betévedt látogató. Egy fácánkakas három tyúkkal az udvaromban levő császárfán aludt az egész télen, most esténként meg a kertekből hallom kakatolni. Tehát itt vannak, és valőszínű hogy a tyúkok már az első tojásaikat is lerakták, és letelepedtek városunkban. Bentlakókká váltak, hiszen nem zavarja őket senki, a rókát, a macskát el tudják kerülni, az emberek többsége pedig észre sem veszi őket.
Vannak azonban ijedős, hisztériára hajlamos emberek is. Félnek a betelepülő állatok által terjesztett betegségektől; attól, hogy megtámadják őket; letapossák veteményüket... Pedig a rókák, a borzok, a fácánok nem tesznek nagyobb kárt, mint a kóborló macskák, kutyák, galambok vagy az elkóborló baromfi. A nagy kárt az emberek szokták egymásnak okozni. Meg kell tanulnunk együtt élni az állatokkal. A betelepülő állatok nagyobb hasznot hajtanak az embereknek, mint amekkora kárt okoznak, félni pedig csak annyira kell tőlük, a háziállatoktól, hiszen azok is terjesztenek betegségeket, letapossák a veteményeskertet, és meg is támadhatnak bennünket.
Számolnunk kell azonban az állatok további urbanizálódásával. Van már példa arra is, hogy a nagyvárosok utcáin megjelentek a vaddisznók. Ezt a szakemberek a szóban forgó állat robbanásszerű elszaporodásával magyarázzák. Tudni kell azonban, hogy az állatok – mondjuk így – opportunisták, a kisebb ellenállás vonalát keresik. Az emberek által elhagyott épületek, a kidobott szemét, életfeltételeket biztosít számukra, és betöltik a megüresedett élőhelyet. Élnek a lehetőséggel, és megtanulnak az emberrel együtt élni. Nekünk is el kell fogadnunk őket.
