Amikor a Tiszakedvelők 63-as Klubja a január 11-ére és 12-ére meghirdetett menyhalfogó versenyt világbajnokságnak nyilvánította, mindenki tudta, nem gondolják komolyan. Aztán kiderült, hogy csupán a verseny megnevezésében éltek a költői szabadság lehetőségeivel, minden egyebet a műkedvelők lelkesedésével és a csúcsprofik hozzáállásával bonyolítottak le.
– Húsz éve vagyok a pénzügyek és a marketing világában. Hogy ötórás horgászversenyre több mint kétnapos, tartalmakban és élvezetekben bővelkedő rendezvényt építsenek, melynek során futószalagon mutatják be a vidék lehetőségeit és kínálatát, közben megtörténjenek a kapcsolatfelvételek... ilyennel még nem találkoztam. Sokat tanultam itt – jelentette ki a verseny után a jeles vendégek egyike, akinek nevével azért maradunk adósak, mert a történet most a házigazdákról szól.
A versenyt szervező nevében minden érthető és világos, csupán a benne szereplő szám szorul magyarázatra: folyamkilométert jelent, és a törökbecsei vízlépcsőnél van. Tagjai elsősorban mindkét becseiek, de akadnak közöttük más helységekből valók is, lebácskaizás és lebánátizás kiiktatva. Ha a mondvacsinált ellentétek megszűnnek, marad a közös cél. És aligha szorul magyarázatra.
A menyhalfogás tehát csupán ürügy volt, a világbajnoki megnevezés pedig távlati. Az azonnali vagy mielőbbi cél pedig a kapcsolatfelvétel a becsei háztájtól távolabb eső Tiszavidék horgászaival, elsősorban magyarországiakkal, hiszen velük közös a folyó. A szervezők ezért meghívták a rendezvényre Csernák Zoltánt, a szerbiai kuttyogatóversenyek ügyeletes külföldijét, és társát, Kószó Imrét, képviseljék ők ketten a világot. Csernák és Kószó örömmel elfogadta a meghívást, és hogy ne jöjjenek üres kézzel, még öt társukat – dr. Dezső Istvánt, Nánási Sándort, Varró Zoltánt, Kiss Zoltánt és Horváth Robint – hozták magukkal. És érkezett még további harminckét versenyző az ország különböző sarkából, Ništől Szabadkáig.
A részvevőket jókora, nagyjából bokáig érő sár fogadta, de tekintettel arra, hogy harcedzett vízjárókról volt szó – dagasztottak ők már ennél mélyebbet –, erre oda se néztek. Közben mondogatták, nagyon jó, hogy ilyen, a betonból meg az aszfaltból már elegük van. Erre nemcsak a példát állító vendégfogadás hatott ki, hanem az adott vidéket fémjelző nyugalom is. Egyszer majd talán ez az adottság is mérhető lesz, mértékegységben fejezik ki, de már most biztos, hogy a 63-ason fogják mérni csúcsértékét.
A ráérős, nyugis életvitelhez hozzá nem szokott vendégek elcsodálkoztak afelett, hogy az itteni emberek nem sietnek, nem kapkodnak, a dolgok intézéséhez „száz mikorjuk” van, majd rájöttek, hogy itt így is minden elintéződik. Tegyük hozzá: jól. És láthattuk, gyakran jobban, mintha tervezték volna.
Műszaki terminussal élve a futószalagon rendeződő és önműködően (el)intéződő dolgok felsorolásakor alighanem adósak maradunk az időrenddel. A rendezvénynek helyszínt adó víkendtelepülés lakói ugyanis egy szálig sajátjuknak tekintették a rendezvényt, és önbeiktatási alapon valamennyien vendéglátókként szerepeltek. A harcsafogásban jeleskedő Csernák és Varró hamarosan elkallódott, aztán jó idő múlva a helybeli horgászsztár Talló János Matyi házikójából kerültek elő, ahol hosszú lére engedett eszmecserét folytattak a kuttyogatás mesterfogásairól. A pörgetést preferáló Horváth Robinnak véletlenszerűen sikerült találkoznia a nagybecskereki Mladen Ticával, a műfaj egyik szaktekintélyével, a törökbecsei pörgetőverseny kétszeres bajnokával.
Közben felvágottal megrakott tálcák jártak körbe, vegyes tartalmú üvegek kíséretében, és két üstben rotyogó bab meg pörkölt varázsillata töltötte be a Tisza-partot, és mindezt tamburazene fűszerezte. A magyar vendégek rövid körsétát tettek Törökbecsén: Szent Klára-templom, Leiningen-mellszobor és – ők is mondták, mi régen tudjuk – a legszebben rendezett Tisza-part. Végtelen meglepetésükre szívesen látták, és udvariasan fogadták őket abban a kávézóban is, ahova csizmáikon talicskányi sarat vittek be.
A másnap reggel a bácskai parton bánáti disznótorral kezdődött. Minden irányban rotyogott, sercegett, illatozott. Varró Zoltán, a Szarvasi Halasnapok szervezője egyre kérdezgette, mikor és hogyan veheti fel a kapcsolatot a helyi elöljárókkal. Elrendeződött. Befutott Milivoj Vrebalov, a tartományi képviselőház alelnöke, Törökbecse korábbi polgármestere, odaszólította utódját, Saša Šućurovićot, aki intézkedett, hogy Nemanja Vasković, a nagyboldogasszony-napi rendezvény igazgatója és az idegenforgalmi dolgok községi felelőse vegye kezelésbe a dolgokat. Miután Varró vázolta, miről van szó, Vasković örömmel rábólintott és viszonozta a meghívást. Kapott Varrótól egy feliratos kötényt, dr. Dezső Istvántól egy pohárka szarvasi kisüstit; névjegyeket váltottak, a többit telefonon intézik, a törökbecsei titkárnő jól beszél magyarul; sínen az együttműködés. Itt minden lassan készül, de gyorsan intéződik.
Időközben a műsorvezető-moderátor Goran Podlipec színművész félrevonult ötperces magányba – fel kellett olvasnia, ki honnan érkezett – és gyakorolta helyesen ejteni: Hódmezővásárhely. (A rossz nyelvek szerint később arra akarta rávenni Csernákot, költözzön át Adára.) Ugyanezzel a nehézséggel találta magát szemben a díszvendég Vladimir Grbić is, amikor Podlipec kajánul megkérte, segítsen neki kiolvasni a Hodmezo… Ha elhanyagoljuk a szótagok elhagyását, sikerült!
A díszvendég Grbić – aki fényes sportpályafutását követően szenvedélyes horgász lévén a horgászás és halügyek körül önkénteskedik – végezte el a versenyt megnyitó ünnepélyes kezdődobást. Ezt követően a sportolókra egyáltalán nem jellemző kerek mondatokban és világos gontolatfuttatással ecsetelte: ...a legkomolyabb gondunk ezzel a vidékkel, hogy nem vagyunk tisztában azzal, milyen nagy érték, és mekkora lehetőségeket rejt.
A horgászás a rendezvény harmincadik órájában kezdődött. És meredek feladat elé állította a versenyzőket. A menyhalmarasztaló jobbparton az áradó folyó ellepte a pályát, ezért a szervezők a szemközti partra helyezték át. Járható, barátságos part, kevés halat kínáló terep. Kezdetben még sütött, de amint leáldozott a nap, jöttek a kemény mínuszok. A harmadik versenyórában már zsebkendőnyi jéghártyák jelentek meg partközelben, majd asztalnyi, szobányi, focipályányi... méreteket öltöttek. És vastagodtak. A pálya egyharmadán jégmező alakult ki, amelyeket az ólomnehezékek még átszakították, de a zsinór nem bírt velük. Sebaj, a versenyzők merülni nagyták a szereléket, és figyelték, kapást jelezve fut-e a jégvirágos zsinór a jégen. Nem futott. Pedig három, egyaránt kéthorgos szerelékeket használhattak, csalik végeláthatatlan sorát próbálhatták ki... Nem harapott. Aztán a negyedik versenyórában: dráma. Előbb a szabadkai Željko Trivunović fogott egy apró menyhalat, majd erre tőszomszédságában a temerini Jovan Zec perceken belül egy nagyobbal válaszolt. Míg a tévések és fotósok Zec zsákmányával voltak elfoglalva, Trivunović a verseny legnagyobb halával rekontrázott és biztosította győzelmét. A harmadik helyre az újvidéki Jovan Mazinjanin ugrott be egy menyhallal, és meglett a három dobogós. A temerini Oláh Árpád már előző nap az edzés során fogott legnagyobb menyhallal biztosította díját, míg Horváth Robin a magyarországi különítmény nevében egy durbinccsal járult hozzá a „zsákmánymasszához”.
Azért idézőjelesen, mert mindenki számára világos, hogy a Tiszakedvelők 63-as Klubja által szervezett rendezvény nem a zsákmányközpontúak sorába tartozik, célja a kapcsolatfelvétel, a marketing. A már említett külhoni marketingszakértő elismerő szavai mellett nem árt tudni, hogy a szervezés annak a Dragan Vukotićnak a karmesteri pálcája alatt történt, akit tavaly a Vajdaság legjobb rendezvényszervezőjévé kiáltottak ki.
Ha egy vidék idegenforgalmilag be akar futni, önmagát kell eladnia. Törökbecse és Becse Tiszástul forgalomban. Ki ad érte többet, először... Ha a környékbeliek így folytatják, nem lesz olcsó.
Több kép a rendezvényről a Galériában található
