Tevékenységével az ember elérte, hogy éghajlatunk alaposan megváltozzon, és senki sem tudja, hogy ez a változás miként fog hatni a körülöttünk élő állatokra, növényekre. Nekünk vadászoknak pedig nem marad más hátra, mint hogy a rossz dolgokhoz is jó pofát vágjunk. Mert nem rajtunk múlott, hogy a történések ebbe az irányba haladjanak. Hosszú időkön át figyelmeztettük a közvéleményt a mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek túlzott használatára, az erdők eltűnésére, és az egész környezet leépülésére Vajdaság-szerte (is). Úgy tűnik azonban, hogy az újgazdag földbirtokosok lobbija erősebb nálunk, az ő érdekeiket előbbrevalónak tekintik. Hogy ez így alakulhasson, a vadásztársadalmat ki kellett rekeszteni a döntéshozatalból, tagjait pedig be kellett feketíteni.
Az emberi tevékenységnek, valamint az éghajlatváltozás következményeként számos észak-bácskai vadászegyesület arra kényszerült, hogy idő előtt lezárja a vadászidényt. Erre a lépésre nemcsak azért szánták magukat az egyesületi vezetők, mert belátták, hogy ezáltal segíthetnek a megcsappant nyúl- és fácánállománynak, hanem azért, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a területen szinte nincs is vad.
Igaz, tavaly is az idény közepén leállították a nyúl vadászatát, mert már akkor is látszott, hogy baj van. A tiltás azonban (többnyire vagy kizárólag) a tagságra vonatkozott, a vezetők, barátaik és a fizető bérvadászok tovább aprították azt, ami az állományból megmaradt. Ilyen „gazdálkodás” mellett már akkor borítékolható volt az idei eredmény, beleértve a vadászidény újbóli, időnap előtti lezárását is. Ezúttal azonban a helyzet jóval súlyosabb, mint amilyen tavaly ilyenkor volt. Az egyesületi illetékesek semmit sem tettek a baj okainak elhárítása érdekében, hanem ültek a babérjaikon, és siránkoztak a régi szép idők elmúlása felett.
A nyúlvadászatokat sok helyütt még októberben – az idénynyitó vadászatok lesújtó eredményének láttán – beszüntették. Persze, ezúttal is csak a tagok számára, a vezetők és barátaik vígan lődözhettek.
A dolgok akkor fordultak komolyra, amikor a kedvező időjárásnak köszönhetően a gazdák néhány hét alatt betakarították, és a határ kultúrsivataggá változott. Ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy fácán sincs, ami pedig imitt-amott volt, olyan helyre vándorolt, ahol van tápláléka és búvóhelye. Az egyesületi vezetők szerint ugyanis, nem kell a „vadakat” etetni amíg nincs hó, mert „... úgyis talál az magának”, de olyan vélemény is elhangzott: „…minek etetni azt, ami nincs; felesleges pazarolni a drága kukoricát, ha nincs fácán, ami megeszi.” Ilyen és hasonló nézetek miatt került ilyen állapotba a vadállomány Észak-Bácskában.
De továbbra is nyitott marad a kérdés, hogy ezek után mit tesznek az illetékesek – mind a mezőgazdasági minisztériumban, mind az egyesületekben –, hogy jövőre a helyzet jóra forduljon. A csodákban senki sem bízik, varázsütésre nem négyszereződik meg a nyúlállomány. Megfelelő életfeltételek nélkül különösen nem.
Bármennyire is rögös az előttünk álló út, meg kell tennünk az első lépést. Ehhez széleskörű és összehangolt terv kell, amely a mezőgazdászok és a vadászok összefogásán alapulna. Mert ott, ahol ez akár részben is megvalósult, van vad, és kimagasló hozamok is vannak. Tehát lehetséges. Ehhez azonban nem mellébeszélni, hanem megbeszélni kell, aztán pedig közösen kell fellépni határozatok betartásában.
Addig viszont az egyesületi vezetőknek a tagság megőrzésén kell munkálkodniuk. Nem a kommencióért vadászunk – az igazi vadászok számára nem a zsákmány a fő cél –, de nem várható el a tagságtól, hogy miközben a tagdíjat fizeti, otthon a tévén nézze, hogyan vadásznak máshol.
