Nem Ebró, nem Pó, nem is Kazahsztán... Ez nálunk van, a magyarkanizsai Tisza-parton. A mintegy másfél hónappal ezelőtt célba ért kuttyogatókaraván felhalmozódott észrevételeiből kihámozható volt, hogy az ekkora zsákmány ezen a vidéken várható. És csak idő kérdése, mikor kerül rá sor.
Erre utaltak azok a rendszerint csendben, suttogva és rövid lére fogott beszámolók, melyek nagy harcsa elmeneküléséről szóltak. Mivel a versenysorozat részvevői nem a szószaporító legendagyártók sorából valók – amit mondanak, az meg is történt –, biztosra lehetett venni, hogy a harmadrendű találkozások nagybajuszúakkal Magyarkanizsa környékén be fognak következni. Napokkal ezelőtt meg is történt. Akik végbevitték: Kostadin Supić és Duško Rakić.
A kuttyogatás történéseit figyelemmel kísérők számára egyik név sem ismeretlen. Bár az adai Supić nem tartozik a vándorló kuttyogatók sorába, az idén éppen ezen a pályán megtartott versenyen – Mészáros Sándorral az oldalán – ért el második helyezést. Rakić viszont megkerülhetetlen tényezője a harcsafogó rendezvényeknek, és az idén annyi dobogós helyezést ért el, győzelmek sorával fűszerezve, hogy a felsorolás igen sok helyet igényelne. És csak futólag mondjuk, hogy az általa a versenyeken kifogott és visszaengedett harcsák tömege többszörösen meghaladta azt, amennyit a képen látható hatalmasság a mérlegen mutatott. Így fizet vissza a Tisza. Ami biztos: a harcsa hossza 205 centi. Súlya? Legalább hatvan, de... Az ósdi mázsának hatvan felett is volt némi mondanivalója, de akadozott, nyögött és dadogott, így senki se értette, mennyit mondott. Sebaj, a hatvan is elég. Legalábbis egyelőre. A móló rénfája azonban máris rövid. A rossz nyelvek szerint vannak néhány tízezren, akik ekkora harcsáért hajlandók volnának saját költségükön hosszabbat állítani helyébe.
