Amikor a lapok hátsó oldalain szereplő apró betűs vízállásjelentés a címoldalon jelenik meg nagy betűkkel – még ha csak kivonatosan is –, akkor baj van. Akár árvízveszélyről, akár aszályról van szó. A rossznyelvűek szerint a két rossz annak alapján különböztethető meg, hogy a politikusok csupán árvízveszély esetén pózolnak homokzsákok mellett, aszálykor nincs miért. Még akkor se, ha ilyenkor nagyobb a baj. Közben a folyók duzzasztott szakaszai azt a csalóka látszatot keltik, hogy bőven van víz.
Árvízvédelem ugyanis van, régóta alkalmazzuk, többnyire sikeresen. De hogy mit lehet kezdeni az aszállyal, azt egyelőre nem tudjuk, mert még nem tanultunk bele. Pedig évről évre csökönyösen és egyre kitartóbban jár vissza, akár a hazajáró lélek. Kezdetben azt gondoltuk, hogy a szakma előrejelzése, mely szerint az éghajlatváltozás következtében az áradások ugrásszerűek és rövid élettartamúak, az aszályok pedig elhúzódóak és egyre kifejezettebbek lesznek, csak sokára fog bekövetkezni. A témát – kételkedve a szakma előrejelzésében – Pató Pál módjára kezeltük. Tehát nem készültünk fel arra, ami majd jön, és ami már itt is van. A vízhiányról van szó.
Mellékesen kívánkozik ide, hogy Szerbia területén 498 víztestet tartanak nyilván, a víztömegnek azonban pusztán kilenc százaléka hazai eredetű. A többi a szomszédból meg távolabbról jön, és fut át tájainkon. Ez az a pont, ahol most kapkodva igyekezünk beavatkozni.
Amikor a legnagyobb árhullám vonult le a Belgrád alatti Dunán, a tekijai csónakkikötő víz nélkül maradt (Fotó: Turistička organizacija Tekije)
KÜLHONI VÍZVISSZATARTÁS
Mindenki, aki vízhiánnyal küzd – mondjuk így –, most az udvarán átutazó vizet marasztalná. A közösségi oldalakon egyre záporoznak a duzzasztók „áldásos hatását” tömjénező bejegyzések, és lehengerlő többséggel túlkiabálják a szakmára jellemző óvatos megfogalmazásokat. Azokat, amelyek a duzzasztások káros hatására figyelmeztetnek. A vidéket felkészületlenül érték az aszályok, ezért rögtönzött megoldásokat szorgalmaznak. Akár jók, akár nem. Mert a látszólagos haszon azonnali, a baj pedig később jön. Annak orvoslására viszont – lásd Pató Pálnál – ráérünk.
A vízhiány azonban elsősorban földrajzi vidékeket sújt, az országhatárokra oda se néz. Határokon belül minden ország igyekszik a saját igényeinek megfelelően használni a rendelkezésre álló mindennapi vizü(n)ket, meg el is tennének belőle, amennyit már lehet. Ebben mi sem maradtunk le a környék mögött, a külhoni vízvisszatartásnak nevezett eljárást – amelyet rendszerint bírálunk – honi szinten mi is műveljük rendesen. Itt kerül a képbe a törökbecsei gát, amely a Duna–Tisza–Duna-csatorna bánáti ágának feltöltése végett derekas vízkivételt eszközöl. Miközben látványos érvágást hajt végre a Tiszán, a duzzasztási viszketegségben szenvedők ujjongnak, mert szerintük ez – mármint a gát – mentette meg a Tiszát a kiszáradástól, egészen Szegedig, sőt Csongrádig is. Csupán futólag mondjuk, hogy a gát nélkül a Tisza vízállása Szegednél akár három méterrel is alacsonyabb volna, ám a vízhozama egy cseppel sem lenne kisebb a mostani 120 köbméternél másodpercenként. Mert akkor folyna a víz, most pedig áll.
A DUZZASZTÁS MEGKOPOTT BÁJA
Ezek a duzzasztási dajkamesék viszont nem a tiszai 63-ason kezdődtek, hanem bő évtizeddel korábban a Dunán. Amikor jugoszláv részről Tito, a románról pedig Gheorghiu-Dej megállapodtak abban, hogy közös erővel vízerőművet építenek a Vaskapuban. A vízparti önfelkent szaktekintélyek már akkor elkezdték híresztelni, hogy ennek a beavatkozásnak katasztrofális árvizek lesznek a következményei. Ez 1964-ben történt: az építkezés szeptemberben meg is kezdődött, a következő évben pedig az addigi legnagyobb árhullám söpört végig tájainkon. Ez természetesen nem a vízerőmű miatt történt, hiszen ekkor ott még semmi sem állta a vizek útját, a folyót csak 1969-ben építették át. Az tévhitek gyökeret vetettek, ezért minden nagy áradás alkalmával elhangzott: „A Gyerdáp visszatartja/halmozza a vizet.”
Ennél az állításnál időzzünk el! Nem azt magyarázzuk, hogyan történik ez, hanem azt, miért lehetetlen. Kezdetben a Vaskapu és Zuhatagok (szerbül Gvozdena vrata i slapovi) elnevezés volt használatban, amikor a vízerőmű belekerült a képbe, a Đerdap elnevezés az összes többit kiszorította.
A TÉVHITEKET ELSODORTA A VÍZ
Elsősorban tudni kell, hogy átfolyásos rendszerű tározóról van szó, amelyből annyi vizet engednek az alsó végén levő erőmű turbináira, amennyi a felső végen befolyik a tóba. Vízszintingadozás van, hiszen a vízhozamtól függően az átömlőmezők szabályozzák a tó vízszintjét. Jöhetnek a számok... A maximális vízszint 69,5 a minimális 63 méteres tengerszint feletti magasságon van az adriai szintezésben. Kisvizek idején – például most – magasan tartják a vizet, hogy az 55 méteres szinten levő beömlőcsatornákban nagyobb munkát végezzen. Ha viszont nagyvizek jönnek, és netalán árvizekkel fenyegetnek – például Dél-Bánátban –, akkor a tározóban csökkentik a vízszintet. Tehát éppen az ellenkezője történik annak, amit a távoli vidékek vízparti szaktekintélyei állítanak. Példának okáért ide kívánkozik a 2006. év, amikor a Belgrád alatti Duna-szakaszon a mindenkori legnagyobb víz söpört végig. Ekkor a Vaskapuban apadt! Óvatosan, nehogy az alvízen legyen árvíz, naponta 30 centivel csökkentették a vízszintet, az orsovai vízmérce szerint kilenc nap alatt 2,7 métert. Ekkor történt meg, hogy a tekijai csónakkikötő kiszáradt.
A vízhalmozásról... A tó területe 254 négyzetkilométer, egyméteres vízszintemelkedéshez tehát 254 millió köbméter víz kell. Tízezres – átlagosnak tekinthető – vízhozam esetén ez 25.400 másodperc, tehát hét óra alatt történik meg, ami napi 3,5 méteres vízszintemelkedést eredményezne. Két-három nap alatt tehát... Rágondolni is rossz, mi volna ha a vakmerő hipotézis szellőztetőinek igaza volna. De legalább tudjuk, hogy nem így van, hiszen eddig még egyszer sem következett be. Ami viszont most történik, arról nem tudjuk, mivé fajul. Eddig még soha sem volt olyan, hogy a tározóba érkező folyó vízhozama 1500 köbméternél kevesebb legyen. A miheztartás végett mondjuk, hogy a szelvényben mért eddigi legnagyobb vízhozam 17.700 köbméter volt, tizenkétszerese a jelenleginek.
Áramtermelés a mélyponton, a hajózhatóság lehetetlen küldetés, a városok szűretlen szennyvizének hígulása elmarad, az atomerőművek hűtővíz nélkül, és nem tudjuk, üzemelhetnek-e őrlángon. Szúrja a szemet, hogy most 2,8 köbkilométer víz áll a Zuhatagokban – látszólag kihasználatlanul.
Nyitókép: Mélyponton az áramtermelés a Vaskapu 1 vízerőműben (Fotó: Szendőfi Balázs)
