Ha én nem adom tovább azt, amit tudok, akkor ki fogja?” – vetette fel Szalma Sándor adai papucskészítő azon a beszélgetésen, amelyet az idei Nemzetközi Mezőgazdasági Kiállítás idején készítettem a népi iparművésszel. A beszélgetés során annak jelentőségéről volt szó, hogy az idén a tartományi kormány támogatásával külön csarnokot biztosítottak a kistermelők számára az Újvidéki Vásáron. A Prosperitati Alapítvány jóvoltából pedig több vajdasági magyar kézműves is lehetőséget kapott arra, hogy az év folyamán is értékesítse termékeit a vásár nagyobb rendezvényein.
Ez áll majd a hátterében annak is, ha az adai mester kézzel készített, hímzett termékeit a könyvvásáron vagy éppen az idegenforgalmi kiállításon is megcsodálhatják a látogatók. Így a szélesebb közönség is megismerheti a hagyomány és a korszerű elvárások egyedi ötvözetét, amely az elmúlt években közkedveltté vált a vajdasági magyarság körében, és Magyarországon is elismerik.
– 1992-ben kezdtem el papucsokat készíteni, de az utóbbi tíz évben fordultam teljesen a népművészet felé. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen pár éve Magyarországon népi iparművész címet kaptam – foglalta össze tevékenységét a mester. Hangsúlyozta, hogy nem kenyere a nyilatkozás, ő inkább „marad a kaptafánál”. A türelmes faggatózás közben azonban végül felengedett.
– A művészet mindig is ott lappangott bennem. Anyai nagyapám mesterszabó volt. Belgrádban volt műhelye, neves szabók jöttek ki a keze alól. Megboldogult édesanyám is ügyesen kézimunkázott. Sosem akarta zsűriztetni a munkáit, ám szerintem sorba nyerte volna a díjakat, ha kiállítja munkáit. De ő ezt nem szerette volna, mindig azt mondta, hogy a családnak csinálja. Bennem valahol mindkettejük ügyessége évekig lappangott – mesélte Sándor, aki a párja elvesztése után hallgatott először a belső hívásra.
– Azelőtt is piacoztam, jártam vásárokra, kibontakozni azonban nem tudtam. Tíz éve viszont megtörtént a tragédia, és nem bírtam tovább járni a piacokat, a gyerekeket viszont fel kellett nevelni. Akkor kattant valami bennem, és elkezdtem hagyományos papucsokat készíteni. Ebben magamra találtam: azóta ha két napig nem tudok a műhelyben lenni, akkor minden bajom van. Ez az életem részévé vált – magyarázta Sándor.
Kérdésünkre azt is elmondta, hogy az évek során szakmailag elsősorban önmagát fejlesztette.
– A Prosperitati Alapítványtól nagy segítséget kaptam a gépek beszerzéséhez, amelyek a hímzett klumpák készítéséhez kellettek. Varrógépeket is tudtam vásárolni. A népművészet irányába saját erőből fejlődtem: itt minden termék teljes egészében kézzel készül.
Elmondta azt is, hogy nemrég elgondolkodott azon, mennyire régi kaptafákkal dolgozik.
– A bácsi, akitől vettem őket, ma már 95 éves lenne, ha élne. Ő már harmadik generációként használta ezeket a kaptafákat, amelyek ma is a műhelyemben vannak. A hozzátartozói el akarták tüzelni őket, én azonban felajánlottam, hogy inkább tűzrevalót veszek helyettük. Végül pénzben egyeztünk meg – mesélte.
A mester elmondta, hogy a fesztiváloknak és kiállításoknak köszönhetően külföldi rendezvényeken is részt vehetett, így új lehetőségek nyíltak meg előtte. A kézzel készített papucsokat és klumpákat egész Európába szállítatta, de a tengerentúlról is számos rendelés érkezett: Amerikából, Kanadából és Ausztráliából is vittek a délvidéki papucsokból.
– Sajnos ma már nem tudom készíteni a klumpákat, mert nehéz beszerezni hozzá az alapanyagot. A hagyományos népművészeti termékeket viszont továbbra is készítem. Ameddig fel tudok kelni, mozogni és meg tudom fogni a kaptafát, addig lesz hímzett papucs is. A gond az, hogy egyedül maradtam ezzel a szakmával – mondta Sándor bácsi.
A csend rámutat a régi mesterségek sorsának súlyára.
– Rengeteg a minőségtelen, olcsó árú, a nép ma már azt veszi. Már tudom, hogy csak ebből megélni nem lehet: mindig el kellett mennem máshova is dolgozni. A gyerekeimet azonban már felneveltem. Ha el is megyek bármilyen fizikai munkát végezni, akkor azután már nem tudok leülni a kaptafák mellé, mert nincs érzés a kezemben. Ha én nem adom át a mesterséget, akkor ki fogja? – teszi fel a sorskérdést a mester. Rámutatott arra, hogy a fiatalok között még akad érdeklődő, a különböző kézművestáborokban több tehetséges és érdeklődő ifjú is szerette volna ellesni ezt a művészetet, de ezen próbálkozások mindaddig kudarcba fulladnak, míg valaki fel nem karolja őket.
Ehhez ugyanis az kellene, hogy ő ennek szentelhesse minden idejét, azaz végre főállásban lehessen népi iparművész, akár minimálbérért is – mutatott rá Sándor a régi mesterségek megmentésének egyik lehetséges keretére.
– Csodálatos a mi délvidéki motívumvilágunk. A vásárlók sokszor előbb választják még a szegedi hímzésnél is. Kár lenne, ezt veszni hagyni. Átörökítés nélkül nemcsak egy szakma szűnne meg, hanem a kultúránk darabkája is – szögezte le az adai mester.
Nyitókép: Szalma Sándor szívesen átadná a tudását, ha főállásban foglalkozhatna papucskészítéssel (Fotó: Ótos András)
