Bár fontos az új daganatellenes gyógyszerek utáni kutatás, a már ismertek korrekt felhasználása az új biomarkerek kutatásától függ, mind a terápiás siker, mind a mellékhatások kiküszöbölése terén. Emellett többet kell foglalkozni a túlélést segítő utógondozással – mondták ki a tavaly júniusban Siófokon megtartott Magyar Onkológiai Társaság kongresszusán a szakemberek. Ennek a két tényezőnek a megléte vagy hiánya a titka annak, hogy ugyanaz a rákos daganat az egyik betegnél sikeresen gyógyul, míg a másiknál a terápia sikertelen. A szakemberek újra kimondták, hogy a rákos megbetegedések gyógyításában, úgy tűnik, hiába várunk egy univerzális hatású gyógyszercsalád felfedezésére, amely olyan áldásos hatású lenne, mint az antibiotikumok a gyulladásos betegségek orvoslásában. Céltalan az a hozzáállás is, hogy a 200-féle rosszindulatú daganatos betegségnek megtaláljuk az egyedi gyógyszerét. Minden egyes rákos betegségnek több tíz altípusa van. Tehát nem célszerű több száz új gyógyszer kifejlesztése, hanem a biomarkerek útmutatása segítségével a meglevők célszerű felhasználása a racionális út. Alig néhány évvel ezelőtt tüdőrákról, vastagbél- vagy prosztatarákról beszéltünk. Ma már ez nem szokványos az onkológiában. Nem ismerve az altípusokat, mindegyik betegségre ugyanazt a gyógyszert alkalmazták az orvosok. Így történhetett meg, hogy az egyik páciens felépült, a másiknál a rossz kimenetel felé billent a mérleg. Egyértelművé vált, hogy ezentúl a biomarkerek az irányadói a daganatok elleni harcnak.
Mik azok a biomarkerek?
Egyszerű nyelven szólva olyan, a beteg véréből kimutatható biológiai jelzőanyagok, amelyek szigorúan jellemzők a daganat típusára. A biomarker kimutatása, ha a konkrét betegségnél ismert, ma már döntő szerepet kap a terápiás válaszban. Példaként: a mell- és a prosztataráknál a biomarker dönti el, kell-e hormonterápiát alkalmazni. A vastagbél- és a tüdőráknak is ismertek a biomarkerei. A diagnosztika költségei ugyan ezzel nőnek, de csökkennek a gyógyítási oldalon s a nem megfelelő gyógyszer okozta mellékhatások is elmaradnak. Lényegében egyenértékűvé vált az új gyógyszerek fejlesztésével a biomarkerek kutatása. Az is nyilvánvaló ma, hogy miért nem kellően eredményes a hasnyálmirigy és az epevezeték rákos daganatainak terápiája. Itt még ismeretlenek előttünk az útmutatással szolgáló biomarkerek. Hangsúlyt kapott egy olyan elv is, hogy nem csak a szakemberek, a betegek tájékoztatása is szükséges, fel kellene őket készíteni arra, hogy mi miért történik, mert – ami rendkívül fontos – csak ebben az esetben lehetnek aktív résztvevői a gyógyítási folyamatnak. A beteg családtagjait fel kell készíteni arra, hogy a rák elleni kezelés hatékonysága nem egyértelmű: példaképpen tüdőrák és tüdőrák között olyan különbségek vannak, amelyek döntő hatással vannak a terápiás sikerre.
Korai felismerés – sikeres gyógyulás
A rákos betegség gyógyulásának titka nem annyira a kiváló sebészben, különleges és nehezen beszerezhető gyógyszerekben, ultradrága vagy különleges sugárterápiában, még kevésbé valamiféle természetfeletti varázserőben, a naiv beteget megtévesztő hókuszpókuszokban rejlik. Amikor már a betegség elért egy olyan stádiumot, amelyben úrrá lett testünkön, azaz képes megbénítani az ember immunrendszerét, sem a pénz, sem a gyógyszer nem segít. A sikeres felépülés első és alapvető titka a korai felismerés, a kezelés minél gyorsabb megkezdése. Éppen ezért a rákos megbetegedések korai jeleinek széles körű ismertetése és ismertsége a szakma kiemelkedő és állandó feladata. A beteg családjával meg kell értetni, hogy az onkológia kis lépésekben halad előre. Ha egy olyan betegnél, aki áttétekkel küzd, a terápia fél év helyett egy életminőségben elfogadható évet tud szavatolni, terápiás szempontból eredményt jelent, hiszen a túlélés megkétszereződött.
Várólistán mindhalálig?
A legjobb eredményeket akkor kapjuk, ha a rák diagnosztikája és annak kezelése a betegség első három hónapjában megtörténik. Emlőráknál ez esetben az ötéves túlélés meghaladja a 75%-ot, hereráknál a 95%-ot, prosztataráknál ez 63%, és a tüdőráknál is eléri a 17,5%-ot. Teljességgel elfogadhatatlan, amikor az orvosilag rákgyanús eset 1-2 hónapot vár a szakorvosi, majd 3-4 hónapot a CT- vagy mágneses rezonanciás vizsgálatra, és végül az operáció után 3–6 hónapig a sugárterápiára. Minden rákgyanús beteget sürgősségi ellátásban kellene kezelni, mint a tüdőgyulladást vagy az olyan érrendszeri folyamatokat, mint a hasi aneurizma, a vérnyomásos krízis. A daganat a várólistás betegben is terjeszkedik, kérlelhetetlenül halad a beteg testének teljes birtoklása, az áttétek szétszóródása irányában. Ha pedig ezt eléri, a terápia már nem csupán kínosan fájdalmas, többnyire felesleges is. Nincsenek hazai statisztikáink, tudomásunk mégis van arról, hogy betegeink egy része már ilyen állapotban kerül a sugárterápia közelébe. A várólista nem magyar, lengyel, nem is szerb találmány. A közép-európai és balkáni országoknál jóval több pénzzel gazdálkodó svéd, dán, belga vagy német egészségügyi rendszerben is ismert. A lényeges különbség abban van, hogy ez utóbbi országokban csak akkor kerül valaki várólistára, ha a várakozás csupán életminőségi romlást idézhet elő, mint a szürke hályog, térd- és csípőízületi kopás. Sürgősségi ellátás illeti meg azonban a daganatos, a szív- és érbetegségben szenvedőket, és mindazokat, akiknél gyors egészségkárosodással kell számolni. Szakemberek által rendszeresített, országos szinten egységesített, tolóablakos munkától és korrupciótól mentes várólistára lenne szükség, amely áttekinthető és hozzáférhető minden érdeklődő számára.
