Nem azért jöttem nyaralni, hogy barátkozzak. Nem szeretnék az időjárásról csevegni, sőt mély, életbölcsességekkel teli beszélgetésekbe bonyolódni idegenekkel, és végképp nem vágyom ilyenkor új szociális kapcsolatokra. Erre a görögországi tíz napra mindössze annyit vállaltam magamra, hogy ételt készítek az apartmanban – ha ehhez lesz kedvem –, meg persze a szokásos szülői teendőket. Ennyi. Csendet akartam, a tenger zúgását, meg azt a csodás, semmittevő szabadságot, amikor az ember maga osztja be a perceit.
Első reggel viráglocsolásra, másnap söprögetésre, harmadnap hangos telefonbeszélgetésre, a negyedik napon pedig egy határozott ajtókopogásra ébredtem: megérkezett a tiszta ágynemű és az új törölköző.
A takarítónő már az első percben közölte, hogy késtünk. Vagyis azt hiszem, ezt mondta. Angolul ugyanis egyetlen árva szót sem beszélt, így valami egészen nyakatekert görög–olasz keveréknyelven, teátrális gesztikulációval próbálta nap mint nap átadni a mondanivalóját. És mondanivalója valamiképpen minden áldott napra jutott, legalább egy…
Amikor a végtelennek tűnő buszozástól halálosan fáradtan végre átvehettük volna a szobánkat, Elli azonnal áthívott egy másik apartmanba, hogy elmutogasson valamit. Valamit, ami a jelek szerint talán a legutolsó napunkra vonatkozott. Könyörgök, hol van még az utolsó nap! A felét sem értettem az egésznek, csak bőszen bólogattam, hátha így gyorsabban véget ér a bemutató. De napokig nem hagytak nyugton a kételyek: vajon mit akart azzal a kinyitott hűtővel magyarázni?
Másnap aztán, a szokásos reggeli ébresztő locsolás után – ami minden egyes nap pontosan reggel fél nyolckor történt – határozottan bekopogott. A mondandója lényege talán az volt, hogy közölje a házirendet: nekem kell mosogatni, ő majd törölget. Ugyanis előző nap reggel ottfelejtettem a kávéscsészét a mosogatóban. Egy percig sem gondoltam arra, hogy neki kellene mosogatnia utánunk, csakhogy otthon is délután vagy este végzem ezt az utálatos házimunkát, s úgy gondoltam, a nyaraláson meg van rá az elidegeníthetetlen jogom, hogy úgy osszam be a dolgaimat, ahogy nekem tetszik. De ezek szerint nem lehet: itt bizony muszáj reggel mosogatni, különben jön a szemrehányó görög–olasz pantomim.
Az első tetőpont az volt, amikor bejött kivinni a szemetet. Nem lehetett volna megvárni, amíg legalább kikászálódunk a szobából? A nagy buzgalomban és a sok felesleges gesztikuláció közepette persze észre sem vette, hogy a szemetes tartalmát – a használt WC-papír felét – sikerült a konyha közepére szórnia.
De a valódi, abszolút tetőpont mégiscsak az volt, amikor egy délután, a nagy takarítási hullám után, hirtelen eltűntek a gyerek plüssállatai… Elli ugyanis összefogta a piszkos ágyneművel, és a helyi mosodában kötöttek ki. Vicces jelenetként hatott, ahogy próbálom elmagyarázni, hogy a fiam kedvenc állatkái: a macska és a hal eltűntek. Az angol fish szó kapcsán a konyhába vezetett, talán azt hitte, halat szeretnék sütni… Ha nem lenne internet és fordítóprogram, azt hiszem, még mindig a sütő előtt magyaráznék kézzel-lábbal a hal és a macska történetéről.
A Jón-tenger tényleg gyönyörű, de a szabadság, úgy látszik, nem jár mindig az apartmanhoz.
Nyitókép: Pixabay
