A kertem rendezgetem. Olyan sok a dolog benne, hogy alig győzöm, de mégis különös módon jólesik ez a fajta munka. Van valami egészen megnyugtató abban, amikor az ember lehajol a földhöz, megérinti a talajt, figyeli a növényeket, és észreveszi azokat az apró változásokat, amelyeket talán más meg sem látna. Minden héten újabb növényeket ültetek, hogy minél kevesebb hely jusson a gaznak. Ha végigmegyek a piacon, biztos találok valami olyat, amit szívesen látnék a kertben, így rendre újabb példányokkal érek haza. Azokat szeretem a legjobban, amelyek virágoznak, szépen terjednek és sok színben pompáznak. Már a piacon elképzelem, hogyan mutatnak majd hetekkel később, amikor teljes szépségükben bontakoznak ki.
Türelemjáték ez a kertészkedés, nincs rögtön nagy eredménye, napról napra, hétről hétre gondozni kell a területet. Az ugyan látványos, amikor kitakarítjuk belőle a gazt, a folyton felfelé kapaszkodó és mindenre rámászó folyófüvet, a tyúkhúrt, meg az újra és újra feltörő tarackot, de az újonnan telepített növényeknek idő kell a kibontakozáshoz, ahhoz, hogy megtalálják a helyüket. Gyökeret kell ereszteniük ott a mi földünkben, az új helyükön, alkalmazkodniuk kell a környezethez, a többi növényhez. Egyszerűen be kell lakniuk a kertünket, és ebben segíteni kell nekik. Kis árkot igazítok a kezemmel körülöttük, hogy a víz ne folyjon el locsolásnál, időről időre fellazítom a gyorsan keményedő és cserepesedő talajt, némelyikhez karót rakok, hogy megtámasszam, vagy hogy fel tudjon rá kapaszkodni. Anyáskodok felettük. És talán ez az egyik legszebb része a kertészkedésnek, hogy nemcsak a földet túrjuk, hanem gondoskodunk valamiről. Figyelni kell, melyik növénynek mennyi víz kell, melyik szereti jobban a napot, melyik húzódik inkább árnyékba. Meg kell tanulni türelmesnek lenni, mert a természet nem siet. Nem lehet sürgetni a virágzást, a terjedést, nem lehet egyik napról a másikra csodát várni. A kert szinte arra tanít, hogy az igazán szép dolgokhoz idő kell. Sokszor észre sem veszem, mennyi idő telt el, miközben a kertben teszek-veszek. Egy-egy délután pillanatok alatt elrepül gyomlálással, metszéssel, ültetéssel vagy locsolással. Közben pedig a saját gondolataimat is rendezgetem, vagy rendeződnek maguktól. Olyan ez, mint egy terápia. A kert csendje különleges. Nem teljesen néma, hiszen hallani a méheket, a szelet, de mégis van benne valami nyugalom, valami ősi rend. Amikor kertészkedni kezdek, a kutya is folyton odajön, az orrát dugdossa a kezem alá, hogy simogassam, aztán ő is megnyugszik, és lefekszik pár méterre tőlem.
Jó érzés a növények között lenni. Jó érzés látni, hogy a munka lassan meghozza gyümölcsét. Amikor hetek múltán megjelennek a virágok, amikor egyszer csak színek borítják be az addig üresnek tűnő részeket, akkor értelmet nyer minden lehajlás, minden ásás, minden locsolás. A kert meghálálja a törődést. Csendesen, lassan, de annál őszintébben.
