2024. április 21., vasárnap
RÚZSFOLT

Anya dolga

Nemrégiben virálissá vált a közösségi oldalakon egy fotó, amelyen egy család születésnapot ünnepel, a sarokban pedig egy kisbabás anyuka ringatja a gyermekét. Láthatóan fáradt és nyúzott, mivel hónapok óta ez a dolga. Az asztalnál ülő család többi tagja jókedvűen eszik, iszik.

Sokat hallani az anyaság „különleges” létéről, a véget nem érő tennivalók listájáról, az anyáról, aki mindent nyomon követ és minden helyzetben teljesít, egyszerre több dologra is oda tud figyelni – ami valójában lehetetlen, hiszen a multitasking fogalma egymás után, sorban teljesített feladatokra vonatkozik, ugyanabban az időben még szuperanya agya sem tud megfelelően elvégezni több feladatot, csakis egymást után – szép és kedves mindenkivel, miközben mindenki más jóllétére összpontosít.

A számítógépek világában maradva, az anyaság valójában ahhoz hasonlítható, mintha a háttérben folyamatosan futna egy program, amíg az anya dolgozik, bevásárol, kirándul, mosogat vagy problémákat old meg. Ez a program pedig minden más tevékenység alapvető meghatározója, mindent átír és nem lehet kikapcsolni vagy leállítani. Installálva van, és kész.

Míg ezt minden anya tudja, ha nem is tudatosítja, a környezet szerint egy anya mindent elbír, hiszen ez a feladata – meg még sok más dolog.

A több mint 37 ezer alkalommal megosztott fotóhoz kapcsolódó bejegyzésben a kép készítője ezt írja: „A család egész idő alatt önfeledten ünnepelt, jóízűen evett és ivott. Senki sem nézett a nő és a baba felé, még csak eszükbe sem jutott, hogy átvegyék a kisbabát, vagy vigyenek valamit inni neki.”

Ez a fajta elszigeteltség a legtöbb anya számára ismerős érzés. A családi, baráti rendezvényeken mindenki szórakozik, ő pedig annak is örül, hogy felnőtt emberek között lehet, vagy ha a baba mellett sikerül megennie legalább a levest. A beszélgetésből, barátkozásból is gyakran kimaradt, és ha ez nem így történik, akkor legtöbbször a baba és az anyaság a téma. Az anya jogosan teszi fel a kérdést: hol vagyok én, mi maradt belőlem, ki vagyok anyaként? Persze, mindezt bűntudat kíséretében, és általában önmagában teszi, hiszen jelen van a kimondatlan elvárás, hogy az anya a gyerek elsődleges gondozója, az ő dolga a gyerekkel való törődés, meg hogy a „nők jobban értenek ehhez”, „majd szól, ha nem bírja”, „ő vállalta, foglalkozzon vele”. A tudatlanság a gyerektelenek felől: milyen jól elvannak.

Igazi hőssé válik az anya szemében az, aki ilyen helyzetekben tizenöt percre átveszi a babát, hogy egyen néhány falatot, netán beszélgethessen kicsit. Mert ezek a szabad percek létfontosságúak ilyenkor. Sok olyan dolog, mint a filmezés – nem rajzfilm! –, zavartalan séta a barátnővel vagy bárkivel – a szinte újabb testrészként az anyához nőtt babakocsi nélkül –, színház este nyolckor – lelkiismeret-furdalás nélkül –, csendben olvasni a fotelben – nem a fülfájásról –, ami azelőtt természetes tevékenységnek számított, most egyszeriben nem elérhető, megszűnt létezni, és még rengeteg átvirrasztott éjszaka múlik el, mire néhány saját időtöltés megvalósulhat.

Fogalmam sem volt minderről, amikor 27 évesen anya lettem, és minden barátom nagykanállal falta  nyár végén az életet. Így most, a tízéves anyasági igazolványommal biztosan odaülnék a babát ringató anya mellé, ha másban nem is tudnék segíteni.
 

Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)