2024. április 20., szombat
RÚZSFOLT

Kicsi vagyok, székre állok…

Jövőre (sem) ne mondja neked senki, hogy túl rövid a szoknyád, és te se mondd senkinek, hogy túlságosan rövid a szoknyája – az interneten keringő újévi jókívánságok között találtam ezt is.

Csakhogy látom a lelombozó jeleket, átélem a félelmet, amikor attól tartasz, hogy valamit megint „rosszul” csinálsz, hogy a legapróbb, jelentéktelennek tűnő tetteidnek is következményei lesznek. Most sem lesz elégedett veled, kritizálni fog, vagy ami a legrosszabb: egyszerűen csak némán elmegy melletted egész nap. S közben azt sem tudod, éppen azért haragszik-e, mert ma túlsóztad a levest, vagy mert tegnap hosszasan beszéltél a barátnőddel telefonon. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogyan időnként aggódva rápillantasz a koncerten, vajon minden rendben van-e – rá is kérdezel, egyre gyakrabban, mi a baj –, hogy pillantásaival, amiket már oly nagyon ismersz, jóváhagyja-e azt ahogyan táncolsz, ahogyan a barátnőddel beszélsz, ahogyan egy régi ismerőssel köszöntitek egymást. Félsz, hogy megint rosszallóan néz majd valami miatt, hogy utána napokig gyötörni fog amiatt, ahogyan „viselkedtél”. Nem tudom pontosan, hogy mit fog mondani neked, mert nem beszélsz róla. Titkolod, sőt magadtól is igyekszel elrejteni a valóságot. Talán egyelőre könnyebb így tenni. Vagy azzal nyugtatni magad, hogy neked is vannak hibáid, amiket neki kell eltűrnie. Csakhogy sejted, hogy ezúttal mindez nem egy egyszerű jellembeli különbségből fakad. Kihat az önértékelésedre. Rombol. A játék már nagyon régóta tart, ezért egyre nehezebb átlátni, mi történik. Leginkább arra ügyelsz, hogy lehetőleg minél ritkábban történjenek meg a kellemetlen helyzetek. Ezzel pedig még inkább fokozódik a negatív következmények sora. Amikor annyira igyekszel a kedvében járni, hogy állandóan attól tartasz, kiesel a szerepből. Sokszor már csak lábujjhegyen jársz. Ez csak rosszabbodhat. „Mondd meg kérlek, mi a baj? Mit csináltam már megint? Mondd, mit csináljak, hogy jobb legyen Neked…?” – azon kapod magad, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdéseket ismételgetsz. Igyekszel a jóváhagyásait megszerezni azért, hogy megszűnjön a haragja. Míg végül azt mondod neki: „Ha Téged ez annyira zavar, megváltoztatom a terveimet, nem megyek el a tanfolyamra, nem megyek el dolgozni, nem találkozom azzal a barátommal többé…” Elgondolkozol. Felülvizsgálod önmagad, hol tévedtél. Míg végül úgy tűnik, igaza van, és a rövid szoknya egyébként is szörnyen áll rajtad. Csakhogy már réges-rég nem a szoknya a tét. Magyarázkodsz, elnézést kérsz, igyekszel rábírni, hogy próbálja meg a dolgokat a te szemeddel látni. Mindhiába, hiszen ő nem vétkes semmiért, mindent tagad. A saját hibáiért másokat (általában téged) hibáztat, a problémák forrását másokban keresi, nem vállal felelősséget a cselekedeteiért. Irreális elvárásokat támaszt felénk – ne hibázz, mindig tökéletes legyen a leves, mindig legyen jó a kedved. A mi viselkedésünket okolja saját tetteiért, s végül előidézi, hogy egyre beszűkültebbé váljon az életünk. A gyengeségeinket a valós mértékükhöz képest százszorosan felnagyítva halljuk vissza.

Kellemetlenség érzése keletkezik bennünk, mintha két tűz közé kerültünk volna. Csakhogy nem maradt más hátra, felül kell kerekednünk ezen. Habár egyszerűbb lenne, ha most is megtennénk, amit kér, mert így a kényelmetlenség érzése megszűnne – azonban tudjuk, mindez csupán ideig-óráig tartana. A folyamat nem érne véget. Veszélyes lehet, de mégis fel kell venni a rövid szoknyát. Az érzelmi zsarolás csak addig tart, ameddig mi fenntartjuk.