Egészen érdekes megfigyelni, mekkora különbségek vannak a játszótereink állapotában. A város egyik végén egy gyönyörűen fölújított, ráadásul körbekerített játszótér várja a kicsiket, ahol már a másfél-két évesek is föltalálják magukat, és a hintáknak, csúszdáknak, libikókának köszönhetően a nagyobbacskák sem unatkoznak. Persze semmi nem tökéletes, és nyaranta itt is elkélne az árnyék, de legalább tényleg szép környezetben játszhatnak a gyerekek és beszélgethetnek a szülők. Merthogy itt tényleg lehet beszélgetni, hiszen a kerítésnek köszönhetően akkor is biztonságban vannak a gyerekek, ha egyszer-egyszer másfelé nézünk.
Szintén nagyon szép állapotban van a nemrégen fölújított játszótér a parkban, amit ugyan sok kritika ért, merthogy több a pad, mint a játék, és egyébként is veszélyesek a játékszerek. A magam részéről azonban nem nagyon tapasztaltam problémát. A sok pad akár jól is jöhet, hiszen végre van hova pakolni azt a sok cuccot, amit az ember két-három gyerek játszótereztetése esetén magával cipel. A legtöbb szülő ugyanis nem kistáskával viszi a gyereket hintázni, hanem komoly felszereléssel: étel-ital, időjárástól függően váltóruha, kedvenc plüssállat, pelenkázótáska… Az itteni játékok pedig éppen jók arra, hogy a legkisebbek is jót szórakozzanak, de azért a nagyobb testvérek se unatkozzanak. Emellett megítélésem szerint a játékszerek biztonságosak, és nagyon jó a puha, ütéscsillapító felület is, számomra legalábbis megnyugtató, hogy ha esik a gyerekem, nem töri be a fejét.
Nem így a Népkertben; ezt a játszóteret vagy messziről elkerüljük, vagy folyton a gyerekek sarkában vagyunk, hogy elkapjuk őket, ha esnek. Merthogy a Népkert, bár csodálatos helyszíne lehetne egy modern, fölszerelt játszótérnek, sajnos ezeréves csúszdákkal van tele, és a betontenger közepén még egy félbetörött libikóka is várja a gyerekeket. Mindenképpen elkelne itt is egy alapos fölújítás, ideje lenne már 21. századivá varázsolni ezt a játszóteret is, annál is inkább, mert a körülmények ellenére mindig játszik ott néhány gyerek. A magam részéről nagyon örülnék, ha a mászófalról lepottyanva nem betonra kellene esni. Meg kell említeni a Halász téri játszóteret is, amelyet még tavaly nyáron túrtak föl a fűtéshálózat javításakor. A munkagépek ugyanis nem sok tapintatot tanúsítottak a játékszerek (na meg az őket használó gyerekek) irányába, így hát tulajdonképpen tönkretették az egészet.
Nincs sokkal jobb állapotban a Tisza-parti gyerekek játszótere sem. Ez még ma is tartalmaz olyan elemeket, amelyek már az én gyerekkoromban is ott virítottak. De nem ez az, ami igazán baj, hiszen a régi játékok is lehetnek jók. Hogy a csúszda nem csúszik, vagy hogy a libikókából időnként darazsak jönnek elő, már megszoktuk, de idén nyáron ezen a területen is belefogtak a fűtésrendszer felújításába. Ez komoly munkákkal járt, a játszótér pedig siralmas állapotba került. Föltúrták a homokot, egyes helyeken másfél méter mély gödröket ástak, amelyek aztán hosszú időn át jelentettek veszélyt az arra szaladgáló gyerekekre. Betontörmelékek, kövek és a felásott, piszkos homok és sár borítja a játszótér területének jelentős részét. Persze a találékonyabb gyerekek az óvoda kerítésén átmászva szívesen játszanak az udvarban található játékszerekkel, de azért valljuk be, nem ez lenne a jó megoldás.
A jó megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha valaki végre kimondaná: ahhoz, hogy a gyerekek valóban számítsanak, a játszótereknek helyet kell kapniuk a költségvetésben és a közgondolkodásban egyaránt.
Nyitókép: Gruik Zsuzsa
