2024. április 20., szombat
RÚZSFOLT

Palacsinta a plafonon

Monoton munka végzése közben, amikor már lankad a figyelmem, és azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, keresek valami pergő, vidám zenét a kedvenc zenecsatornámon. Többnyire tudatosan választok, de megesik, hogy az algoritmusra bízom magam, és hagyom, hogy a rendszer „magától” kínáljon fel nekem dalokat. Több olyan előadóra figyeltem már fel ily módon, akiket idővel megkedveltem, és klipjeik felkerültek a lejátszási listáimra. Így jártam legutóbb Bartos Erika Palacsinta című versének zenés feldolgozásával is, amelyet egy unalmas szombat délután vetett fel nekem a „rendszer”, és a hangulatos szöveg azonnal mosolyt csalt az arcomra.

Így hangzik a vers, ami a Bárányfelhők című kötetből származik:  „Palacsinta lesz ebédre, / Kedvencem a kakaós, / Csokikrémes, vaníliás, / Fahéjas és mogyorós. / Savanyú a csipkelekvár, / Áfonya már édesebb, / Kedvencem a sárgabarack, / Málna, eper és a meggy. / Túróval is megtölthetjük, / Tegyünk bele mazsolát, / Szórhatunk rá ribiszkét is, / Mákot, diót, mandulát. / Megkenhetjük gesztenyével, / Akácmézzel, joghurttal, / És ha ez még mind nem elég, / Marcipános pudinggal! / Anya süti, de ha kész van, / Én töltöm meg ügyesen, / Feltekerem, és a tálra / Egymás mellé leteszem. / Addig eszem, amíg bírom, / Kipukkadok estére, / Szeretem, ha együtt sütünk / Palacsintát ebédre!”

Ehhez az ínycsiklandó felsoroláshoz olyan remek zene társul a Kiskalász zenekar jóvoltából, hogy hallatán a lábam azonnal bizseregni kezd, legszívesebben táncra perdülnék, és a fülbemászó refrén „befészkel” a fülembe: „Csinta, csinta, csinta, palacsinta, pa-pa-pa-pa palacsinta...” – dúdolgatom önfeledten Varga Borival, a Kiskalász énekesnőjével, a feldolgozáshoz készített videoklip pedig olyan ötletes, hogy az ember kénytelen többször is visszanézni. A MOME, azaz a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Mese TV-s sorozatának egyik darabja ez a Tímár Anna megfogalmazásában készített gyurmaanimáció, ami a verset/dalszöveget csupán kiindulásnak használva háromperces mesefilmmé kerekedik egy kalandos palacsintasütésről.

A történet főhőse egy kislány, aki talál a polcon egy receptes könyvet, amelyből, kotnyeles macskája társaságában, nekiáll palacsintát sütni. A recept követése azonban hamarosan unalmassá válik számára, ezért plusz hozzávalókat vegyít a masszához, például dobókockát, játékmackót, különböző cseppeket és szószokat, így aligha meglepő, hogy a palacsintatészta, kidagadva a vájdlingból, „önálló életre kel”, és megkezdődik a konyhakalandok mókás sorozata. A történeten szórakozva jómagam első palacsintasütése jutott eszembe, ami több ponton is hasonlított a látottakhoz. Én is kislány voltam még, éppen csak elértem a tűzhely tetejét, a serpenyő levételéhez viszont már kellett egy sámli. Receptkönyv gyanánt nekem az akkor népszerű Marika-sorozat könyvei szolgáltak: a Marika mint háziasszony és a Marika főzni tanul. Ezekben Marika odahaza az anyukáját helyettesítette, és tűzrőlpattant háziasszony-palántaként nekiállt palacsintát sütni a tesójának, Tibinek (az én öcsém is Tibi!), és a kutyusuknak, Gombócnak.

Gilbert Delahaye valahogy gördülékenyebbnek írta meg a palacsintasütési hercehurcát, mint ahogy én a valóságban megtapasztaltam, Marcel Marlier illusztrációin pedig nálamnál sokkal ügyesebb volt a kislány, Marika, hiszen egész palacsintatornyot sütött, mi több: úgy zsonglőrködött a tésztával sütés közben, akár egy bűvész. Szép, aranysárga palacsintái a levegőben fordultak át a másik oldalukra! Sokáig kísérleteztem én is ezzel a „trükkel”, eladdig, hogy a végén már mindenhová jutott palacsinta, még a szekrény tetejére, sőt a plafonra is, betoppanó anyukám meghökkenésére és pákosztos cicáink megelégedésére, mert a „levakart” palacsintákat végül a macskák kapták el, uzsonnára, az én emlékezetes palacsintasütésem pedig bekerült a sűrűn mesélt családi anekdoták közé.

Anyuék kedvtelve ugrattak vele sokáig, nekem pedig – bár a palacsintasütés tudományát hamarosan tökélyre fejlesztettem –, mégis úgy égett a fülem e sztori hallatán, akár a kisgyereknek Csoóri Sándor A százlábú palacsinta című versében, ami álljon itt tanulságos lezárásul: „Kis széltolóm, csalafinta, / hová tűnt a palacsinta? / Az előbb még itt gőzölgött / a sótartó s a tál között. / Tán a torkos macska járt bent / s ő mondott rá boldog áment? / Ő falta föl üttyre-füttyre? / Föl is kötöm, föl a füstre. / Vagy tebeléd mászott titkon / a százlábú palacsinta? / És te nem is vetted észre, / hogy ő volt a csalafinta? / Mennyi vész les egy gyerekre, / ha magára marad néha! / Csak azt tudnám, hogy a füled, / mért vöröslik, mint a cékla?”

Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)