2024. április 15., hétfő
OLVASÓLÁMPA

Nem lehet elérni az eget

Fellinger Károly: Bumeráng

Az ausztrál bennszülöttek legendája szerint az álmok idejének első napjaiban olyan közel állt egymáshoz az ég és a föld, hogy az emberek nem bírtak kiegyenesedni, hát jobb híján négykézláb másztak. Egy aggastyán éppen szomját oltotta a tónál, amikor megpillantott a vízben egy botot. Addig-addig ügyeskedett, amíg sikerült megkaparintania. Megpróbálta feljebb tolni vele az eget. Sikerült is felnyomnia az égboltozatot, így az emberek végre felegyenesedhettek. Ám a nagy teher alatt meghajlott a bot. Az öreg immár hasznavehetetlennek ítélte és eldobta, de a bot visszarepült. Megint eldobta, újból visszaszállt. Megörült az öreg, hogy ilyen csudálatos szerszámra lelt, ezért megtartotta, és bumerángnak nevezte el.

Hogy valóban így kezdődött-e a hajítófa negyvenezer éves története, nem tudni, mindenesetre az ausztrál bennszülöttek ezt a legendát őrzik róla. A világ nagy enciklopédiájában kutakodva bukkantam rá, s azonmód megragadott, mivel felfedeztem a történetben azt a vezérfonalat, amely egy kortárs könyvhöz, Fellinger Károly Bumeráng című, a költő hatvanadik születésnapjára megjelent, éppen hatvanadik verseskötetéhez vezette a gondolataimat. E legenda tükrében ugyanis új horizontok nyílnak meg a kötet címe és a versanyagon végig vonuló alapmotívumok értelmezéséhez. Ezek a motívumok a költő korábbi versesköteteiben is felbukkannak, költészetének alappillérei. Ilyenek a hagyomány, az asszimiláció, a családi kötelékek, a betegségtudat, a lepusztulás, az örökség, a babona és az önkeresés, továbbá az olvasmányélmények, a családi életképek és a vallás(osság) szintúgy gyakran felbukkannak verseiben. A hozzájuk való visszatérés a költő részéről egyfajta ragaszkodást, ugyanakkor konok kitartást is feltételez, amellyel újabb és újabb nézőpontokból közelíti meg jellemző motívumait, mindig valami újat, valami pluszt rendelve hozzájuk. A költő pozíciója ezen esetekben a bumerángot elhajító vadászéhoz hasonlatos, aki tisztában van vele, hogy az általa mozgásba hozott eszköz nem minden esetben tér vissza a kiindulási pontra, hanem sajátos röppályát leírva „önálló útra” kelhet, s röptében nemcsak ámulatot kelt, hanem akár sérülést is okozhat, hiszen a hajítófa részint sporteszköz (szórakozást nyújt), részint fegyver (bizonyos típusa vadászatra is alkalmas), részint pedig munkaeszköz, akár ásásra is használható.

A hajítófához hasonlóan többfunkciós a vers is, amely a felvidéki Fellinger Károly tolla nyomán hol a kisebbségi létről készült látlelet, hol az írótársakkal folytatott irodalmi kommunikáció eszköze, hol a költészeti alkotómunka hiábavalóságát tematizáló vallomás, hol pedig az önkeresésre és az istenkeresésre tett kísérletek krónikája. A vers nála nemcsak műalkotás, hanem a nyelv „művelésének” és megőrzésének az eszköze, a kommunikáció csatornája.

S hogy mi mindenről mesél a versek által Fellinger Károly? Elsősorban közvetlen környezetéről, a családjáról, a mindennapjairól, egzisztenciális és önmeghatározási dilemmákról. Írásaiban többnyire az idősödő költő képe jelenik meg, aki például a Filmszakadás című versben így vall: „észreveszem / magamon, hogy szeretek rongyos, szürke / pulóverben leheveredni a zöld / pamlagra, verset írni, olvasni a / falon a foltból, elszínesedésből, / a repedések a szakadozó, vén / redőnyzsinór mellett alkalmasabbá / tesznek a tenyérből való jóslásra, / hogy megérint mutatóujjával az / öregség, s abban a pillanatban be- / leharapok a saját ujjbegyembe, / valamiféle együttérzést várva / el önmagamtól, másoktól, csupán az / Istentől nem”. Ez a megverselt költő leginkább megfáradt és megadó: „beletörődtem a sorsba, / mint Isten / a teremtett világba” – mondja, pályája végét sejtve, a Minél több a csillag című versében pedig már a vég képzetével viaskodik: „Csak a holdat akartam eltalálni / hógolyóval, de csillagos lett az éj, / találat nélkül ragyog az este, le-/ hunyom szemem bűneim közepette. / Felásva a kert, tenyeremben szálkák, / minél több a csillag az égen, annál / jobban látom, hogy végem, hogy kidőlt a / sótartóból a só az ünnepségen” – írja rezignáltan. 

A Kulcs című versében a transzcendens mellett megjelenik a groteszk meseszerűség: „Varázsszőnyeg helyett / egy bezárt ajtón repülök.  / Biztonságban vagyok, / az ajtó kulcsa Istennél van” – írja, a Házalók című alkotásban pedig a költőszerepet az angyali, azaz a hírhozó szereppel hozza összefüggésbe: „angyalt követ a fáradt, idős költő / hazafelé, mögötte oson”. Az angyal fogalom bevezetésével a költő már az égi szféra felé közelít, ahol „bukott angyalok ugrálnak egyik / égitestről a másikra, levetett, / sáros szárnyukkal költők próbálkoznak” (Kormozott hó). Az „égbe jutás” Fellinger Károly emberi és költői célja és létfeladata: „kipirult arccal pedálozol a dombra, / a nagy ég felé” – írja Kötelék című versében, azonban égbe jutási kísérletei rendre meghiúsulnak, osztályrésze a földre való örök visszatérés, az ég meghódításának újra és újra megélt kudarca. Túl magasra tolta a mitikus időkben az öregember bumerángjával az égboltot, a ma költője képtelen ekkora távolság megtételére – szögezhetnénk le az idézett legendára utalva, egyszersmind sejtve, hogy az „égbe jutás” Fellingernél nemcsak valamiféle megváltással egyenlítődik ki, hanem az önkiteljesedéssel és a szakmai sikerrel is. Modern kori sámánként ostromolja hát írásaiban az eget, azaz „megmássza az égig érő fát”, hogy megmérhesse, pontosan „hány lépésre van az ég”, azonban elhajított bumerángként újra és újra vissza kell hullania a földre. Lám: nemcsak a vers működhet hajítófaként, hanem a költő képletesen minden egyes versében útra kel – az égbe tör, majd önnön kiindulási helyére zuhan vissza. „Ha el tudom képzelni magam mögött / a tengert, folyamatosan távolod- / va tőle, tudom, hogy egyszer majd nem jön / vissza értem a valóság” – írja Nyom nélkül című versében, az Egyperces címűben pedig visszatérő versalanya, János szembesül a vég elkerülhetetlenségével: „János belép saját jövőjébe, / mint amikor a friss hó mélyen belepi / a temetőt, ahol az apja nyugszik, / a fejfán öt éve felvésve az ő / neve is, meg az édesanyjáé, a- / kit a falu már vagy húsz éve temet. / János belép a saját jövőjébe, / odamegy a sírhoz, ám visszafelé / a saját lábnyomába lép, boldogan, / mintha elérte volna az északi / vagy a déli sarkot, naponta gyertyát / gyújt, tudja, egyszer biztos nem jön vissza.”

Fellinger Károly Bumeráng című, melankolikus, helyenként komor hangvételű, összegző jellegű kötetében jó érzékkel alkalmazza a humort feszültségoldásra, így a legsúlyosabb témáknál is pillanatokra fellélegezhet az olvasó, mint például a Vesszők című vers remek hasonlata esetében: „A világegyetem erősen hasonlít az ős- / káoszhoz, akár az anyám konyhája”; szintúgy a Hideg fény című versben: „Isten hű malmai, / tudom, lassan, de biztosan őrölnek, / tele van velük a mennyország”. Talán éppen ez a visszafogott humor és a megkapó vallomásosság teszik e kötet verseit rendkívül személyessé és „könnyen fogyaszthatóvá”. Jólesik vissza-visszalapozni, ismételten elidőzni egy-egy költemény felett, esetleg összevetni az írásokat Dolán György szuggesztív illusztrációival. A festmények és grafikák jellegzetes vonásai: a harsány színek, a határozott vonalvezetés, a harcias bordó dominanciája, a csontig lecsupaszított, emberszerű-angyalszerű figurák, a töredezettség, a mozaiklét-ábrázolás, az egymásba csúszó dimenziók mind azt a benyomást keltik, hogy az emberi világ elhagyatott territórium a nagy kerek ég alatt, amely emberi perspektívából nézve elérhetetlen. Ezek a kollázsok, szürreális kompozíciók komorságuk mellett magukban hordoznak némi optimizmust és józan belátást is, miként a Könyöklés című vers sommázata: „Nem tűnik el a köd, csak szépen fölszáll” – a verőfényes őszi táj megcsodálásához azonban ennyi épp elég.

Nyitókép: Ab Art Kiadó, 2023, 230 oldal