Sokáig tartott, mire néhány évvel ezelőtt barátaimnak és ismerőseimnek sikerült rábeszélniük, hogy regisztráljam magam az Iwiw internetes közösségi portálon. Most nézem a profiloldalamon: végül 2007. szeptember 4-én adtam be a derekam, és követtem el ezt a „meggondolatlanságot”. Sokáig nagy volt bennem az ellenállás, mert úgy gondoltam (és a témában folytatott beszélgetéseink, vitáink alkalmával minduntalan el is mondtam ezt...), hogy túl sok időt vinne el feleslegesen egy ilyen regisztráció.
Túl sok időt töltenék feleslegesen a honlapon. A rendszert és annak működését barátaim révén már ismertem, már a hasznos oldalának előnyeivel is tisztában voltam, de még mindig ellenálltam. Időközben pedig több meghívólevél is érkezett elektronikus postaládámba, de ezeket mindig sikerült idejekorán törölnöm, még mielőtt túl naggyá vált volna monitoromon a kísértés…
Később aztán az volt az igazán meggyőző érv, ami miatt feladtam addig vallott elveimet, hogy láttam kollégáimat, hogyan keresnek meg és lépnek kapcsolatba az internetes közösségi portál révén szinte pillanatok alatt többek között olyan emberekkel is, akiknek az elérhetőségét azt megelőzően órákig nem sikerült megszerezniük. Csak beütötték az Iwiw keresőjébe a kívánt nevet, az pedig azonnal megmutatta – táblázatos rendszerben – a találati oldalon az azonos nevű felhasználókat; és ha nem is mindent, de valamilyen elérhetőséget mindenki megad magáról az ilyen regisztrációs adatlapokon, úgynevezett profiloldalakon, kinél van egy e-mail cím, kinél egy telefonszám, kinél Messanger- vagy ICQ-azonosító. Szóval, valamilyen elérhetőséget mindenkinél találhatunk, de akinél meg végképp semmi sincs, őt is meg lehet szólítani épp a portál üzenetküldő rendszerén keresztül. És láttam azt is, hogyan élnek ezzel a lehetőséggel profi módon nagyon sokan – és egyre többen – kollégáim közül.
Feladtam hát ellenkezésem, és egy laza mozdulattal regisztráltam a portálon. Akkor még csak az Iwiw-en… (Aztán meg jött szépen sorban 2007 szeptembere óta az összes többi is…) Talán mondanom sem kell, hogy mindenben, ami miatt korábban ellenkeztem, igazam lett. És tényleg túl sok időt tölt el az ember feleslegesen az oldal előtt ülve, különösen, ha belefeledkezik a rendszer kínálta lehetőségekbe… Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ma már nemcsak a világháló okoz függőséget, hanem a közösségi portálok is. Az internet ma már túl széles és átláthatatlan ahhoz, hogy önmagában okozzon függőséget, azon belül is meg kell találnunk magunknak a helyünket, aminek révén függőkké válhatunk. Mint a kábítószer-élvezők a maguk kedvenc drogját: kinek a heroin, másnak a kokain, a harmadiknak az LSD, ínyenceknek a datura, a túlnyomó többségnek meg a szimpla fű, a marihuána… De hiába adunk egy heroinistának hasist, attól még nem fogja jól érezni magát. Így van ma már ugyanez az interneten is: kinek a közösségi portál, másnak a letöltő szerver, harmadiknak a chat, negyediknek az online játékok, az ötödiknek meg valami egészen más…
És igen, van a közösségi portáloknak egy nagyon jó, pozitív oldala is, hiszen megtalálják egymást régi cimborák, felsejlenek a múlt homályából a rég nem látott, részben talán már el is felejtett arcok, meg hát ránk bukkannak olyan emberek is, akiket nem ismerünk ugyan, de tudunk egymásról, és tudjuk azt is, hogy van bennünk valami közös. Ami miatt érdemes bejelölnünk, érdemes felvállalnunk egymást ismerősként. És meséltem már ezeken az oldalakon például arról is, hogy épp így jelölt be ismerősnek az Iwiw-en a Belga Sörök Boltja is (lásd még: Framboise-t a gyereknek, Magyar Szó, 2008. február 23.). Feltűnnek a rég nem látott osztálytársak, köztük olyanok is, akik az osztálytalálkozókra sem járnak el…
Meg hát igencsak nagy népvándorlást indított el a múlt század kilencvenes éveiben az egykori Jugoszlávia szétesésével járó délszláv polgárháború is, régi ismerőseim (s nem is csak nekem…) a szélrózsa minden irányában szétszóródva találták meg új helyüket a nagyvilágban. Csisztu Zsuzsa legendás mondata jut eszembe erről, amit az egyik olimpia megnyitóünnepségének élő közvetítésén bökött ki, amikor a nemzeti zászlók alatt felvonultak a résztvevő országok sportolói: X. Y. „szülőföldjétől távol látta meg a napvilágot” – mondta valakiről az árvám. Ha nem is a szülőföldjétől távol születve, de mindenképp távol élve van hát a közösségi portálon „régi” ismerősöm – ahogy haladok szépen előre a névsorban: – Írországban, Angliában, Hollandiában, Belgiumban, Egyiptomban, Franciaországban, Kanadában, Ausztriában, talán még Indonéziában is, ha hihetünk a felhasználók által megadott adatoknak… Az utódállamok következetes mellőzésével a felsorolásban! És igen, sajnos, van közöttük olyan is, aki már meghalt, van, amíg a szolgáltató rá nem eszmél erre, és nem törli a regisztrációját…
Nem tudom, a közösségi portál meddig őrzi az emlékeket, s meddig őrzi meg elhunyt barátainkat a virtuális létben. Nem tudom… „Ha olvasol, merülj el a gondolatban, amelyet megtaláltál. Adj időt magadnak. Tanuld meg, hogy a gondolat benned van, nem a papíron” – mondta Delia S. Guzmán. Ahogy elhunyt barátaink sem a közösségi portálon. Hanem abban a virtuális térben, virtuális univerzumban, amelyet magunkban hordozunk, s amelyben ők szétszóródtak a szélrózsa minden irányában. És nincs az a mindenre elszánt, eltökélt rendszergazda, aki innen törölni tudná őket.
Nyugodj békében, Ági!
