Mégis, az emberi szabadságvágy – ha végigtekintünk a történelmen – örök.
De a szabadság meghatározásában nem túl sokra jutottunk… „Gondold meg, hogy a szabadsággal egyáltalán nem összeférhetetlen, ha nézetedet megváltoztatod, és ha arra hallgatsz, aki jó tanácsot ad. Hiszen tevékenységednek akkor is a te törekvésed, ítéleted, sőt a te értelmed az irányítója mindvégig!” – írta egyszer Marcus Aurelius. Persze, semmi okunk sincs arra, hogy ne fogadjuk el az egykori római császár véleményét, de talán az sem biztos, hogy szavai egyértelműen a szabadságról szólnak. Hiszen a véleményünk megváltoztatása nem is annyira szabadságjogi probléma, mint inkább a rugalmasságunk kérdése. Ha egy vitában valaki úgy tud érvelni, hogy meggyőzzön szavaival, akkor mi sem természetesebb ennél, elfogadom a véleményét. Sőt, a továbbiakban akár már a magamévá is tehetem az ő nézeteit, szavait, gondolatmenetét, vonalvezetését. Hiszen aki a végletekig, szemellenzőt nem kímélve kitart a véleménye mellett, alapjában véve már rabként viselkedik, a saját alapvetésének a szolgája, konok ember, akit semmi sem tántoríthat el vélt vagy valós igazától. Önmaga bezártságába zárkózik ilyenkor az egyén, és a saját maga által választott béklyók szabják igencsak kicsinyre és keskenyre a mozgásterét.
A véleményünk megváltoztatását azonban, mint szabadságjogi kategóriát, és mint a tényszerű meggyőzés révén elfogadott nézetet – a Marcus Aureliustól vett idézet értelmében –, még véletlenül sem szabad összekeverni azzal, hogy ha valaki kényszer hatására, érdekből vagy számításból fogalmaz meg a saját világlátásának ellentmondó nézeteket. Hiszen akkor lényegében már rabként cselekszik – és jobb híján akkor most fogadjuk el ezt a terminust a szabadság ellentétpárjaként –, szolgalélekkel lesi az elvárásokat, amelyeknek meg kíván felelni. És én hiszek abban, hogy ha kényszer hatására mond ki az ember a véleményével ellentétes állításokat, akkor még a véleményét messze nem változtatta meg (lásd még: eppur si muove!, azaz mégis mozog…; copyright by Galileo Galilei). Kényszer hatására lényegében nem lehet véleményt változtatni, legfeljebb hazudni, kiállni egy olyan – más! – vélemény mellett, amelyikben nem hiszünk. De az attól még nem válik a saját véleményünkké. Csupán az állításunkká. A kettő között azonban nagyon nagy a különbség.
Azt pedig tudjuk rég, hogy a kimondott szavak, az állítások sohasem azonosak a véleménnyel. Gondoljunk csak arra, hányszor és hányszor hangzik el a mondat, miszerint a politikusok folyamatosan hazudnak, „azt sem hiszem el neki, ha kérdez valamit”, „ha mozog a szája, akkor már hazudik”. A politikus ugyanis – szolgalékekkel – nem azt a véleményt mondja, amelyik megfogalmazódik benne, nem azt, amit reálisnak és valósnak hisz, és nem is azt, amit valójában gondol, hanem pontosan azt, amelyikről patikamérlegen kicentizve úgy hiszi, hogy hallani szeretnénk, amit elfogadunk. De ugyanakkor – és ezt is hiszi – másokat, a velünk ellentétes véleményt vallókat sem ábrándítja ki, nem bántja meg vele. Csak azért, hogy megszerezze a szavazatainkat.
Felvetődhet a kérdés: hogyan lehet a legegyszerűbb módon, a legkisebb ellenállást kiváltva, a legkevesebb erőfeszítéssel szolgaságban, rabságban tartani embereket? Hát úgy, hogy a szabadság illúzióját megadjuk nekik. Olyan körülményeket teremtünk számukra, amelyikben szabadnak érezhetik magukat, bagatell kérdésekben talán még döntési és elbírálási lehetőséget is adunk nekik, holott a lényegi dolgokra még csak rálátást sem kaphatnak.
A szabadság illúziója tehát a legnagyobb átverés, amivel szembesülhetünk. „Mindenki magának tulajdonítja a sikert, de a balszerencsét a sorsnak róják fel” – írta Cornelius Tacitus. Csak azt kellene még mérlegelnünk, hogy ha felismerjük a számunkra megteremtett illúziót, amelyik elkápráztat bennünket, azt sikerként vagy balsorsként éljük-e meg… És akarunk-e majd akkor változtatni rajta. Akár egy elhamarkodottan kőbe vésett véleményen…
