A kegyes Földanyát, Földapát, Holdanyát és Vízanyát, valamint az Ősapákat, Ősanyákat, Isteneket és Szellemeket szólítja meg (és igen, mindent így, nagybetűkkel írva…) énekében a táltosasszony Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájában, amikor így fohászkodik hozzájuk: „Áldozatunk fogadjátok / Amit kérünk, megadjátok / Előttetek fejet hajtunk / Fogadjátok hódolatunk”. Évtizedek óta közismert, népszerű sorok ezek… Igen sokan mégis furcsállva fogadták, amikor két évvel ezelőtt, a rockopera 1983-as ősbemutatójának huszonötödik évfordulójára készült változatban Szikora János rendező megosztotta Torda, a táltos szerepét, és így megjelent a műben a sámánasszony is. A rendező természetesen „jó nyomon járt”, hiszen a honfoglaló magyarok ősi hite szerint, illetve a ma már – a politikai korrektség jegyében – természetinek mondott népek körében teljesen elfogadott és megszokott volt, hogy nők is lehettek sámánok. Sőt, női táltosok még ma is szép számban akadnak egyes nomád, vagy ha időközben le is telepedett, de ősi hitüket megőrzött népeknél. Szikora János jól döntött tehát, amikor a huszonöt éves jubileumi előadáshoz, mintegy szereplőválogatásként hozzárendelt televíziós show-műsorban feltűnt Fejes Szandrának is juttatott egy kicsit (néhány morzsát vagy mazsolát, azaz néhány versszakot…) Torda szerepéből, amelyik vélhetően az ősbemutatós szereposztás okán, és az abban mellesleg kiválóan szereplő magyar blueskirály, Deák Bill Gyula miatt is egyértelműen férfi karakterként rögzült a köztudatban. Megkockáztatom, a furcsállás és a meglepetés is inkább ennek, a köztudatban kialakult, s talán 2008-ra már meg is kövesedett kép megbolygatásának, feldúlásának szólt…
De nem nagyon kell csodálkoznunk ezen, hiszen Szikora Jánosra egyébként is jellemző, hogy nem bánik kesztyűs kézzel a rá bízott „anyaggal”, avagy szeret olykor meglepő, meghökkentő eszközökkel dolgozni, és hajlamos újra is értelmezni a gondjaira bízott színműveket, legfőképp pedig megcáfolni, vagy legalábbis megbolygatni az azok játszásához kapcsolódó közhelyeket. Ha rábíznak egy-egy rendezést, eleve tudható, hogy nem a sztereotípiák, berögződések, közhelyek alapján fogja színre állítani a kiválasztott színművet. Gondoljunk csak az új Nemzeti Színház megnyitójára, felavatására készült, a Madách Imre remekéből, Az ember tragédiájából színre vitt produkcióra, amelyiknek egyes elemein néhányan bizony nagyon megbotránkoztak… Kemény bírálatok is érték akkor a rendezőt, s valljuk be, elsősorban azok részéről, akik Az ember tragédiája-játszás akkor már évszádos berögződéseit, közhelyeit szerették volna viszontlátni a Nemzeti színpadán.
„Koppány, ha Istvánt legyőzöd / nem pusztulnak a hősök / hatalmas nagy lesz itt a nép // Rómától Görögbizáncig / Rajnától Levédiáig / félik majd utódaid nevét” – jövendölte az ugyancsak A Társulat című – tehetségkutató versenynek álcázott – tévéműsorban feltűnt Tóth Attila, Torda megosztott szerepének „másik felében”. Én nem is csak miatta sajnálom, hogy a rockopera huszonöt éves jubileumi változata nem hozta meg a várt sikert – abban az évben a szereplők felléptek még a Sziget Fesztivál úgynevezett nulladik napján megtartott Magyar Dal Napján –, de ma már, alig két esztendő távlatából jószerivel csak a címszerepet tolmácsoló Feke Pál neve van jelen a köztudatban. S habár nekem sem vált a kedvencemmé A Társulattal készült felvétel, a duplacédés változat, ez nem jelenti azt, hogy bármiben is elmaradna az eredetitől. Sajnos, a 2008. június 18-án, a Papp László Budapest Sportarénában készült tévéfelvételen a színpadi rendezés sok apró kis ötlete, és számtalan, a történet értelmezését is más megvilágításba helyező részlete elsikkadt.
A pogány magyarok ősi hitének táltosairól ma már keveset tudunk, forrásaink, a velük kapcsolatban megbízhatónak tekinthető történelmi dokumentumok vagy csak felületesen érintették a témát, vagy egyáltalán nem tartották fontosnak, hogy megemlítsék őket. Így hát azt sem tudhatjuk, hogy hányan, milyen arányban voltak köztük nők. Csak annyi bizonyos: voltak. Többen is. Harcias, szép arcú fiatal nőként festette meg például Horváth György festőművész egyiküket, a szomorú végzetű Rasdit, akinek kivételesen a neve is fennmaradt. Ő annak a János nevű pogány férfinak – Vata fiának – volt a kedvenc táltosa, akinek (ekkor már édesapja nyomdokaiba lépve…) az 1061-es, az akkor még csak alig egy éve megkoronázott I. Béla király elleni pogánylázadásban volt nagyobb szerepe. Az uralkodó katonái Székesfehérvár – akkori nevén: Alba – mellett véresen leverték a felkelt pogányokat, vezéreik többségét megölték, a tömeget széjjelszalasztották… Ekkor esett fogságba Rasdi is, akinek életét a király katonái ekkor még megkímélték, nem bántották őt. Egyszerűen csak tömlöcbe vetették, és attól kezdve nem adtak neki enni…
Érdekes módon Horváth György egy másik festményéről – amelyiknek lényegében már semmi köze sincs a táltosasszonyhoz –, a Remény című akriljáról is Rasdi jut eszembe: abban az elkeserítő helyzetben, amelyikbe a fogságban került, tömlöcében, amelyben végül éhen halt, a reményt még mindig fel nem adva, mintha ezt láthatta volna…
Ha volt ugyan egyáltalán annak a tömlöcnek ablaka.
