Verkli

Bárki mondhatná, hogy Wagner ma már korszerűtlen, túlhaladott. És sorolhatná azt is, hogy rendszertelen, hézagos zenei képzésben részesült.

Bájos, mutatós és művelt nő volt Mathilde Wesendonck, egyben műkedvelő költő is. Egy zürichi bankár-üzletember felesége.

Könnyű, meg egyben nehéz is világos magyarázatot találni, miért az északibb részeken élő írók és művészek vonzódása Itáliához, mi az a hiányzó elem, amelyet ott, egyfajta ősi ösztöntől dél felé hajtva és „menekülve” – kiegészítőként – megtalálnak. Minden bizonnyal Goethe példája említendő kezdetként, akinek lelkében – miként Bálint Aladár írja – egy pillanatra sem halványodott el az olasz föld iránti vonzódás, s végtelen rajongással, az újjászületés örömének szédületével emlékezik meg naplójában benyomásairól.

Néhány esztendővel ezelőtt lebontották Velence egyik utolsó játszóterét, s ez is jelzi, a város elöregszik, a tősgyökeres itteniek száma elapadóban, a maradék amúgy is inkább a külső részeken él, a városmag délceg épületeit rendre a távolabbról érkező tehetősebb olaszok, no meg főként a külföldiek vásárolják fel. Akik általában rövid időt töltenek el cölöpépítményeikben, virággal így kár foglalatoskodni, alig egy-két ablakban látható csak némi cserepes növényzet.

Egy kockás papíron teszem közzé a felhívásomat: szívesen találkoznék egy dózséval, itt Velencében – ha már ide irányított a sors –, a Szent Márk téren. Óvatosan ráragasztom az asztalra, éppen érkezik a pincér, figyelmesen melléhelyezi a kávét, félszemmel rásandít, de nem vesz róla tudomást.

Vártam látni ezt a várost. Krúdy révén, természetesen.