Kezében iratcsomót lobogtatva a fiatalember ruganyos léptekkel a pódium felé tart. A széksorokból bájos kedvesének tekintete kíséri. Inkább: övezi. A közönség elhalkul. A lány figyelme koncentrált, tekintete kissé féltő és óvó is egyben, majd ünnepélyesre vált; lopva körülnéz, az arcokról próbálja leolvasni, milyen hatást vált ki az ifjú férfi fellépése, kapcsolódnak-e a nyitómondatokhoz. Ezt követően már a nyugalom sugárzik róla, meg a büszkeség; konstatálja, hogy minden rendben, a jelenlévők odafigyelnek, legalábbis így érzékeli, s a hátulsó sorokban a piszmogás is abbamaradt. Lágyan simogató fényektől csillog a terem, csak a szavak érkeznek az emelvény felől, az értelmesen tagolt mondatok. A lány arcán mosolyrezdülés, alig észrevehető, hiszen „tartani” akarja magát, tudván, ő most – bár ideiglenesen – „csak” mellékszereplő. Előre ívelő pillantásával igyekszik elkapni a férfi tekintetét, de ugyanilyen gyorsan le is tesz róla –, nehogy megzavarja őt az előadás közben. Megelégszik a belső boldogságával; ezek a percek tökéletesen hiánytalanok. Aztán ismét a pódium felé néz, de ez már egyfajta kutató pillantás; a szemhéja kissé leereszkedik, mert a tervezéshez térszűkítés szükségeltetik, hogy kiteljesedjék egy másfajta dimenzió, amelyben már felsejlik a jövő, az ő közös jövőjük. Az elbeszélő hangja egyre távolabbról kong, majd meg is szűnik. A lány most már másként tekint a férfire, egészen másként: egy leendő apa áll ott a pódiumon, aki a megtestesült biztonság, és mindenekelőtt társ; közösen tervezik a lakásukat, a bútorokat, még a függönyöket meg az otthonukat ékesítő különféle dísztárgyakat, szőnyegeket is. És közösen nevelik a megszületendő gyerekeiket. A taps, amely felriasztja. Az ifjú feléje tart, hiszen amúgy kezdettől egymás mellett ülnek. A műsorvezető már a következő felszólalót mutatja be, amikor a fiatalember a helyére érkezik. Leül. Megfogják egymás kezét. Nem szólnak.
Más tájék, más vidék, más időpontban: kisváros egy verőfényes tavaszi napon. Ünneplőbe öltözött emberek, az ifjú pár most vonul ki az esketőteremből. A most már nem menyasszony büszkén lépdel le a lépcsőkön, bugyborékoló, csintalan nevetéssel siet a baráti társaság karéjába. Az ifjú férj élvezi a pillanatot, kihúzza magát, méltóságteljesen és délcegen közelít a felvirágozott csodaautóhoz. Merthogy erre az alkalomra vette ezt az igen hosszú, világos színű, sportos, nyugati típusú gépkocsit, nézegették is már az ünnepélyes szertartás idejére odasereglett helybeliek, hiszen messze kiemelkedett a polgármesteri hivatal előtt landoló más járművek sorából. Az újdonsült feleség mindenkit megcsókol, mindenkihez van egy-egy kedves szava, majd lassacskán a meghívottak indulnának a lagzi színhelyére. S még csak kevesen veszik észre, hogy valami bosszantó dolog történhetett: a csodaautó ajtaja ugyanis nem nyílik. Semmilyen rángatásra se. Mint kiderült, az indítókulcs belül maradt, a ceremóniára megérkezvén a vőlegény ugyanis egyszerűen és a szokott hanyagságával – mert még a régi, öreg autójához van szokva – bevágta az ajtaját. Kínos ügy. Mindenki tanácstalan. „Rossz előjel”, jegyzi meg valaki az ott ácsorgók közül. Csődület támad a jármű körül, majd felfedeznek egy keskeny rést a sofőrülés melletti ablakon (nem lett teljesen felhúzva); nosza, drótot vagy huzalt kéne keresni, talán kipiszkálható az a fránya kulcs. A megszeppent fiatalasszonyt a nők próbálják nyugtatni, csitítani. A drót közben megérkezik, de a kísérlet sikertelen. Talán a csomagtartó fedelét kellene felfeszíteni, javasolja a násznép egy férfitagja, s azonmód hozzá is látna egy vésővel, de rövidesen lebeszélik a nagyobb fokú rongálásról. Közben a nap még magasabbra kúszik, az ebéd időpontja nyilván jócskán eltolódik majd. Ekkor szólal meg az egyik bámészkodó járókelő: „Inkább egy mechanikust kellene hívni, én tudok egyet, nem is lakik messzire, s talán el is jön, bár vasárnap van”. A násznép a polgármesteri hivatal előtti park padjain sütkérezik, az ifjú férj pedig a javaslattevő nyomába ered. Fél óra múlva érkeznek vissza. A mechanikussal. Nincs megnyugtatóbb látvány, mint egy lakatosmester, hóna alatt a műszertáskájával. Az immár feleség tekintetében sírásra hajló, neheztelő szemrehányás. Hitestársán viszont azonnal látszik, hogy képtelen a kritikát elviselni, most önérzetében megsértetten bosszús.
A lakatos persze nem sieti el a dolgot, előbb komótosan körüljárja az autót, nézegeti, közben szemmel láthatólag élvezi, hogy főszereplővé léphetett elő. Maga a mester művelete nem sokáig tartott. Talán mondanunk sem kell: a házasság sem. Az is igen gyorsan elromlott. Született ugyan két gyerekük, de aztán szépen mégis különmentek. Előbb szinte titkolva mindenki előtt, utóbb hivatalosan is. Amikor pedig olykor még összefutnak az utcán vagy a színházteremben, legalább nyugodtan nézhetnek egymás szemébe. Már nincs mit várniuk egymástól.
