1973-ban jártam először Angliában. Pont huszadik születésnapomat ünnepeltem volna ebben az évben. Persze munka közben, amikor az ember tizenhat órát dolgozik, tizenkettőt egy városi étteremben, négyet ráadásként a már annyit emlegetett SEASHORE C. C. bárjában, legkevésbé sem gondol a születésnapjára, ami valamikor szeptember második felében esedékes.
Ekkor a bárban még az asztalokról szedegettük le a felesleges poharakat, majd azokat elmostuk, az üvegeket meg a megfelelő ládákba pakoltuk és azokat a különböző cégek vitték vissza a gyárakba, amikor hozták a megrendelt italokat. Működött ez az egész szervezés pontosan, mint a svájci órák, évszázadok óta, de mégis az volt az érzésünk, sokkal lazábban az elvártnál. Németországban nem lehetett volna olyan szabadon élni, dolgozni, mint Angliában.
Sheffieldarms - az acélváros címere
Az előző évek ott megélt tapasztalata valahogyan ezt a meggyőződést reflektálta. Az ott élő és pihenő egyszerű emberek, angolok, skótok, ritkábban előforduló írek, mind kedvesen érdeklődtek felőlünk, miután megtudták, honnan jöttünk, és szinte hihetetlenül „kényeztettek” bennünket. Az akkori Jugoszlávia ismeretlen világa valami különös jelentőséggel bírt. Nem igazán kommunista, láger ország, hanem valami köztes, szabadabb világ, melynek varázsa érdekelte őket. Az meg végleg betette náluk a kaput, amikor elmagyaráztuk, hogy mi még ráadásul magyarok vagyunk. Akkor még nem „kissebség”, annak minden utókori nyűgjével együtt.
Számtalan „baráti”, vagy inkább ismeretségi kapcsolatra tettünk szert hetente, melyekből néhány még az évek próbáját is kiállta, hisz meglátogattak bennünket az akkori nagynak számító hazánkban, városunkban kedves vendégekként ismerkedtek a múlti kulturális léttel, és merem állítani, szerettek is nálunk megjelenni. Ezt rombolták le később azok az új barbárok, akik fel sem fogják, hogy a kiépített bizalom hídjai mekkora jelentőséggel bírnak a nemzetközi létezés terén, és milyen nehéz azokat kiérdemelni?
Sheffield - városháza és a béke kert
Már szeptember volt, és készülődtem az első Angliából hazafelé vezető utam nyakatekert megszervezésére, amit holland barátaim meglátogatásával fűszereztem, kikkel még valamikor az OHRIDI – tó partján ismerkedtem meg. Éppen erről meséltem egy SHEFFIELD – i családnak, kik hármasban, apa, anya és szemrevaló lányuk, valamilyért rákérdeztek születésem dátumára. Magam is meglepődtem, hogy bíz két hét múlva, valahol Hollandiában én húsz éves leszek. Ünnepelhetek.
Másnap este ugyan ez a család kedvesen az asztalukhoz hív és bizalmasan gratulálva átad nekem egy kis ünneplőbe öltöztetett csomagocskát, leendő születésnapom ürügyén. Mivel ők büszke SHEFFIELD népének leszármazottai, az ajándék is utal származásukra, fűzték hozzá, mindhárman egyszerre és mosolyogva. Én meg ott álltam az asztalnál oly meglepetten, hogy percekig válaszolni sem tudtam zavaromban, majd bontogatni kezdtem a csomagot. Egy kis olló készlet, pedikűr-manikűr, került elő a dobozocskából, rajta a világhírű acél pecsétjével, és én ekkor fel sem fogtam az ajándék jelentőségét. Olyan kedves gesztusként értékeltem, amilyet emberek egymásra odafigyelve gyakorolnak, sem több, sem kevesebb, de egy jóleső érzés.
Csak az idő kíméletlen múlása tette ezt az ajándékot rendkívülivé, mert harminchét éve én más ollót a kezembe nem tudok venni, csak azt a kettőt, amit ez a készlet tartalmaz. Mindenhová viszem magammal, és mint a legféltettebb kincsem őrzöm. Most is itt van előttem, rápillantottam, az íróasztalomon, és csak akkor nyugodtam meg, amikor a valamikor aranysárga, ma már inkább érett bőrtokot megfogtam, benne az ollókkal. SHEFFIELD –i ollók!
