A Britannia Pier napjainkban
Néhány nyáron át az angliai otthonunk a fenn említett nyaralóközpont, amely az alsó középosztály egy-két hetes pihenésének biztosítására szakosodott sajátos vendéglátás. Volt mit tapasztalni és tanulni. Itt mindig kaptunk szezonjellegű munkát és lakást az egyik személyzetnek fenntartott lakókocsiban, melyet én különösen megszerettem a már klasszikusnak is mondhatók sorából. Ezeket már nem adták ki vendégeknek, mert szerintük nem voltak elég újak, modernek, nekem meg pont ez tetszett bennük. Volt valami sajátos hangulatuk, mint az öreg, de megvigyázott autóknak melyek, ha gondos kezek őriznek, patinás ékszerekként gördülnek végig az úton, ha a veteránok felvonulnak. Ilyen volt a mi első otthonunk, amihez a későbbiek során már különösen ragaszkodtunk is.
Gt. Yarmouth strand jéghideg vízzel
Ebben a sajátos „kempingben”, különös faluban, melynek kapacitása csúcsidőben elérte a tízezer főt, annyi minden történt velem, hogy az emlékeim között is nehezen igazodok el. Egy biztos, a szemetes, kukás munkát soha sem volt alkalmunk megcsípni. Az már május elején, a kemping nyitásával foglalt munkahelynek számított. Ezt fizették a legjobban, és a helyi srácok ezt maguknak tartották fenn, hisz délelőtt tíz körül már végeztek a napi adaggal, utána meg, mint valami úriemberek pöffeszkedhettek akár a medence vagy a bárpultok környékén.
Itt tanultam meg, hogy a britek világában a legegyszerűbb, kétkezi, semmilyen szaktudást nem igénylő munkáknak legalább akkora a becsülete, mint a miniszter elnökének, ha kis túlzással élve, nem nagyobb. Az biztos, hogy senki senkit a munkája miatt nem néz le, hanem becsül. Ez olyan vidékeken, ahonnan magam is elindultam, tele előítéletekkel, különösen nagy és fontos felfedezésnek számított. Sokan ma is, a szegedi kukások közül nem értik, amikor leállok velük beszélgetni, miért respektálom én különösen a munkájukat, amikor legtöbben csak szidják őket és köpködnek utánuk, ha tehetik. Csak úgy, megszokásból, az előítéletek terhe alatt. De sok évnek el kell még múlni ahhoz, hogy a hasonló berögződött, évszázados szokásokból fakadó társadalmi megkülönböztetések eltűnjenek.
The Southern Belle
73-ban én egy tengerparti kis családi étteremben kezdtem karrierem, ahol előző évben öcsém már letette névjegyét, mint alkalmas és szorgalmas munkaerő. Itt nyolc órán át, szedtem le az asztalokról a vendégek után ottmaradt evőeszközöket, tányérokat, stb. vagy mosogattam azokat, egy skót fiatalemberrel, akit WAYNEK hívtak és én azonnal elkereszteltem JOHN WAYNNEK. Tőle tanultam meg a skótok nemzeti öntudatára vonatkozó minden ismérvet, sőt azt is, mennyire „imádják” az angolokat.
De a kiejtésük is óriási öröm volt számomra, ami valahogy legkönnyebben úgy jellemezhető, mint amikor egy olasz tanul angolul és mindent, az utolsó szóig rosszul ejt ki. Ez hasonlít legjobban a skótok által használt nyelvre. Még ma is elég, ha kinyitja száját valamelyik skót, én már azonnal beazonosítom, hogy Skócia melyik vidékéről, vagy központjából származik. Erre időben és alaposan megtanítottak azok a skót fiatalok, akikkel éveken keresztül, minden nyáron ugyanabban az időben kapcsolatba kerültem és már, mint öreg haverok üdvözöltük egymást, amikor ismét találkoztunk. Biztosan állítom, hogy legkevésbé sem igaz a skótokra szabott általános hiedelem, a fösvénység. Mint ahogyan az írekre szabott bosnyák szindróma. Ezeket az angolok találták ki, hogy a történelmi együttlétük alatt kialakult fölényüket így is érzékeltessék. De ez nekünk, mint kívülállóknak már csak a hecc kedvéért is csak jól jött, mert ezekből is rengeteget tanultunk. Ahogyan egymást ugratták, ha nem vitték túlzásba, élve a jó öreg brit tolerancia elvével, egész jól érzetem magam közöttük.
A munka az étteremben dinamikus és változatos volt, köszönve a skót srác kreativitásának, ami sokszor nem állt másból, mint abból, hogyan tud engem éppen átverni, megviccelni. Ezért állandóan résen kellett lenni, és ha nekem is sikerült valamilyen turpissággal átjárni az eszén, akkor az ünnepnapnak számított. Ahogyan ilyenkor dühöngött és fenyegetőzött, megért minden értelmes kockázatot.
Délután hatkor fejeztem az étterembe a munkát és egy óra séta alatt, közvetlenül a végig beépített tengerpart mellett, érkeztem meg a kempingbe, ahol öcsémmel laktunk. Itt várt rám a második műszak, az este hétkor nyitó bárban. De erről majd legközelebb mesélek.
Az Interneten találtam olyan linkeket, melyek az általam látogatott kempingre vonatkoznak, természetesen harminc akárhány év elmúltával ott is sok minden változott. Én azonban arra vagyok kíváncsi mi az, ami megmaradt ugyan olyannak, amilyennek még én láttam. Ezért fogok ide még egyszer az életben elmenni.
Bővebben a parkról:
