Karosszék

Birkózás Magyarkanizsán felcímmel, Sikerekkel fémjelezve címmel nemrég jelent meg egy jó kis írás Losonc Ernőtől. A birkózást még a szabadkai középiskolában szerettem meg, és nagyon örültem annak, amikor a Népkertben, Kanizsán megépült a nagyterem.

Pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, hogy megért a helyzet arra, hogy a topolyai labdarúgóklubot beprotezsáljam bal lábas druszám, mármint Puskás nevét viselő futballakadémiához. Léptem egyet, jobban mondva léptünk, majd Zsemberi Jánossal elmentünk a Fradi elleni meccsükre.

Könnyű volt – mondom a barátomnak –, mert volt egy hálóőrünk: Király a neve, de nekem császárnak tűnt. Tüneményes volt a meccset bevezető védése, ez a harmadik percben történt, erőt és bizalmat adott a gárdának, és ha már a hármasnál tartok, nem mehetünk el szó nélkül a pár perccel a meccs végét jelentő sípszó előtt bemutatott bravúrja mellett.

Egy héttel ezelőtt bejelentettem, hogy megyek Mourinho temetésére. Bizony volt egy-két „mosolygós” telefonhívásom: te nagyokos, ez Anglia, és nem Ausztrália, maradjál te csak az akadémiáknál.

Amikor olvasóim ezeket a sorokat böngészik, én már Londonban készülök a Chelsea Liverpool elleni meccsére. Ezt a mérkőzést megbeszéltük még a bajnokság kezdetén.

Micsoda szerencsém volt, hogy nyolcvannégy évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, és nem harminc-negyven évvel később! Persze mindezt a cím mondanivalója miatt írom… látván, hogyan rúgják fenéken az edzőket a világ minden táján.