Tegnap délután azt álmodtam, hogy élek. És álmodom. Őrület! kiáltottam fel ébredéskor...
A cikkben persze – talán... talán készakarva – megfeledkeztem a Lényegről: hogy az álmodásnak nagyjából a fele részében ott ült mellettem Ő, A kedves – az álmom itt arra koncentrálódott, hogy elképzeltem, fejét a vállamra hajtja, mint egykoron, s minden a helyére kerül végre. Kint és bent.
Ahogy görcsösen megszorította a kezemet, mikor a kés a húsba puhán belécsúszott... ahogy szomjasan, mégis félve csókot kért a pillanatnyi lélekzetvétel döbbenetében... ahogy végleg és hálásan alábuktam a szerelembe... az jelentette számomra az álom lényegét...
Az adta meg számomra az idei filmnapok minden savát és borsát, nem más! Szememre rózsaillatot lehel, s még most is tart, egyre csak tart a mozivarázs.
Derűs estét mindenkinek!
