Tűhegyes nyelvével végignyalintván pengevékony ajakait, súlyos, fekete leplével csendesen leszállt reánk az éjtszaka.
Hhhhhh... hűvösen megérintem a billentyűzetet. Ki ma reggel az Édentől keletre elűzetett, hogy Nód földén magában letelepedjék: én vagyok magam. Térül-fordul a hős; bősz indulatok, égő tűz a szemhéjaid mögött – a bőrömön ott hagyod a léleklenyomatodat.
Csoda a fény és a hajnal! Könyökhajlatában én az álmodat meglelem. Az indiai szubkontinensnek sré vizavé, ott folyik a szent folyó.
Odakünn az éjszaka fekete rózsabimbó, egy néni hajtja lassan a biciklijét, végig a Mária utcában. A forgalommal szemben. Minden csendes és nyugodt. És ugrásra kész.
Bennem.
Az éj bársony virágkelyhe énbennem szüli meg a Csodát.
Várlak.
Várlak.
A hajnal könyökhajlatában folyik a szent folyó. A révésztől elloptam, s most magamnál tartom, őrizem, édesem, őrizem az illatodat.
Salut!
