Ahogy a minap nagy, fekete és nedves, orromat előreszegezvén odúm ajtaján előmerészkedtem, s a sziklaplatón egészen a meredek hegyoldal pereméig elcammogtam, szinte mellbevágott a bódító tavaszillat. Azonnal óriásit haraptam a madárcsicsergés ízű levegőből.
Mmm...
Vár rám az ébredő Föld, az a szélesmellű, sejj! Vidám brummantások közepette széles mosolyra húzott ínnyel leszánkáztam a kavicsos lejtőn, majd hosszú sétára indultam – végig a barackvirág árnyalataiban pompázó Ég alatt, a gyöngyöző kacajoktól csilingelő, üdezöld mezőn. Az erdőszéli – lassanként felszikkadó pocsolyákon ugrabugráltam át éppen, amikor megpillantottam az első, kurta ruhácskában sütkérező mackólányt. Egy gyöngyházfényű kacsintás kíséretében a legközelebbi málnás irányába mutatott.
Mmm...
Aztán, mint aki mély álomból ébred – mint ahogy az valóban is történt –, hirtelen megtorpantam. Ez az új tavasz – minden fényével, ízével és illatával – hirtelen eszembe juttatta az én egyetlen mackópáromat, minden boldogságomat, Örök Tavaszomat! Aki bizony még mindig a kuckója mélyén szunyókál, mindig kér még öt perc haladékot, amikor ébreszteni próbálják. (Ez ugye köztudomásúan a medvék átlagos alvási igénye, a „még öt perc”...)
Feledve madárcsicsergést, málnást, macilányokat, teljes fordulatot tettem, s a barlang felé vettem az irányt. Azonnal az álomtavaszba burkolóztam ismét, s egyetlen kép lebegett már csak előttem: ahogy a kedves paplana alá a fejemet bedugom, s a friss szellőtől hűvös orrommal megbökdösöm a kicsi vállacskáját. Ébredj, egyetlenem!... Veled szeretnék sétálni...
