Azért az tényleg nem volt semmi, amit a hobo-trpszek az országúton műveltek egykoron! Ha négyen vágtunk neki, akkor még hagyján. Kettesével haladva még tán nem jelentettünk halálos veszedelmet, de ha csak hárman indultunk el csavarogni... Nos, ki szeret egyedül – elől vagy hátul – kerekezni, amikor a másik kettő oly pompásan szórakozik?... De jobb esetben azért nem mentünk túl a felezővonalon.
Kivéve azokat az eseteket, amikor Kutuddzu ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a marhaságainkat a füzetkéjébe azonnal lejegyezze. Ide-oda csellengett, közben még dőlöngélt is a röhögéstől...
Az is meglehetősen meredek volt, amikor Tyifu már eleve úgy indult el otthonról, hogy a kettőből csak egy fék működött a bringán... aztán mire a Mecsekhez értünk, az a szajha szajla is feladta... éjszaka, kivilágítatlanul, a véget nem érő lejtők szerpentinjének hajtűkanyarjaiban szlalomozva... s kizárólag a „lábfékben” bízhatott (értsd: a sportcipő talpa és az aszfalt közti súrlódásban)...
Hát, tényleg nem a hátsó lámpám hiánya az, ami valaha is a legfőbb okot adhatta a rend őreinek megbotránkoztatására.
Ollé!
