De komolyan, annyira gáz ez az állandó csendháborítás a színházi előadásokon és egyéb kulturális eseményeken! Hangos pusmogás, indokolatlan nyerítés, tökmaghéjak támadása az éterből... meg persze a maroktelefonok... Régen történt már, hogy kibuktam az olyan extrém eseteken, mint pl. a román polgármester tripje valahol Erdély szívében: A Turai Komédiásokat kísértem el a határon túli turnéjukon, a Padlást és a Charley nénjét adták elő néhány erdélyi város színpadán.
Egy alkalommal a díszvendégként meghívott honatya felesége az első sorban egy laza csuklómozdulattal felvette a csilingelő maroktelefont, majd, miután a férjét keresték, simán átadta neki. Becsületére legyen mondva, a derék atyafi aránylag röviden, szabatos román mondatokban elintézte a sürgős ügyet.
Aztán nemrég meg a városi könyvtárban elegyedett jó hangos beszédbe valaki éppen a könyvtárossal, később pefig ő is kapásból fogadta a hívást a telefonján, s fenhangon beszélte meg gitáros barátjával a következő napi próba részleteit! A pimasz csirkefogó mindenit!
Nos, bocsánatért esedezve bevallom, ez utóbbi ÉN MAGAM VOLTAM... Ha már időről időre tépem a szám, bőszen követelem az igazságot, úgy látom böcsületesnek, ha megvallom a saját súlyos botlásaimat is Tinéktek. Nincs mese, ez történt... S a legszomorúbb, hogy kb. csak egy napra rá kezdtem magam szégyelleni rettenetesen, az adott pillanatban fel sem tűnt a dolog...
Ez rossz jel, emberek, nagyon rossz jel...
Biće bolje, biće, biće bolje!
