Most hirtelen köd üli a várost. Nyúlós, csöpögő csápjait mindenfelé kiterjeszti, dermesztő álmai éjjelente a mellkasomat nyomják kegyetlenül. Látom, ahogy az iskola kerítésének nyirkos rácsairól a lidérc az utcára kivicsorít.
Ősz van. Ősz lett hirtelen. Erőszakos halált támasztó Ősz.
A reverendás meggyilkolása óta nem volt erre példa békés városkánkban. Hány éve is? Megvan vagy tizenöt... Időnként felébred a Démon. Mindig olvasom a lapokban, mondja az új takarítónőnk, hogy odalent délen mi minden történik... itthon meg milyen unalmas. Aztán most tessék... (Akinek itt sivár az unalom és kalandokra vágyik, az menjen csak délnek – no meg ott vár még reája az észak, a kelet és a nyugat is. Előre Vaknyugatnak, nemes s nemtelen kalandorok! Ami pedig engem illet... nos megtalálom a magam kicsi lovagregényeit idehaza is, közben cseppet sem zavar, hogy körbevesz a béke s nyugodalom. Sőt.)
Ismertem a szerencsétlent. Nem, nem az áldozatot. A gyilkost. Furcsa ezt így kimondani róla. (Pedig a papgyilkost is ismertem. Ott szuszogott a mellettem lévő ágyon a napköziben.) Elkeseredett lehetett bizonyára. A sok éhes szájat betömni nap mint nap. Gürcölni a majdnem semmiért...
De nem!! Elég volt már abból, hogy folyton mindenki a másikra mutogat, vagy a tenyerét kifelé fordítgatva vonogatja a vállát, s a magas égre függeszti tekintetét. Nem tudom, mi lesz a „kifogás” - s hogy lesz-e egyáltalán –, de elég volt már abból, hogy azt mondjuk, ilyen itt a helyzet, ilyen ez az ország, ilyen ez a Világ! NEM ilyen! Vállald a felelősséged vagy kárhozz el!
Kikérem magamnak – minden békés polgártársam nevében –, hogy valaki ilyenmód zavarja meg a városom csendjét!
