Az A. folyócska partján, nem túl messzire attól a helytől, ahol az a T.-ba torkollik, ült Jagababa, az egykoron híres vadász és utazó. Valaha végigbarangolta széles e világot, vihar repítette, felhők hordták a hátukon. Vagy éppenséggel ő terelte tova az égen emezeket, ki emlékszik arra már... Most pedig csak ül itt csendesen a parton naphosszat, a hullámokba bámul, halakra les. Hét falu volt az övé, s egy pompázatos kastély egy erdőnek is beillő vadaspark szívében, szolgáknak hada leste az óhaját, válla balján lámpásnak állt a holdkorong... Aztán egy macskaléptű hajnalon otthagyta mindeme mesés gazdagságot, világszép feleségét, hét deli gyermekét, vásárolt egy lerobbant lakókocsit, hálót, botot, horgokat, és kiköltözött a folyópartra, a vasúti híd közelébe.
Későbben a lakókocsit is eladta, vett egy ócska kínai sátrat, mely több helyen is beázik, s most ebben húzza meg magát. De bizonyára majd ezen is túlad hamarosan, hiszen időközben már rájött, hogy a legislegszebb takaró a csillagos ég, vánkosnak az alkar is megteszi, ha meg netán túlságosan zordra fordulna az időjárás, a híd alatt nádból pompás kis zugot tud kialakítani magának. A folyó ád vizet és halat eleget, az erdő fát, gyümölcsöt, gyökereket... Ha éppen nem az úszót lesi a víztükrön, akkor gombát gyűjt a csalitosban vagy erdei madarak tojását. Vagy csak ül egy erdőszéli bükknek dőtve a hátát, s a pravoszláv szentek cselekedeteit olvasgatja a bárányfelhőkből. Hosszú szakállába fehér rovátkákat ír a csend, melyekből aztán a bölcsességnek méze csepeg lassan a pázsitra, s mely cseppek helyén majd illatos virágok nyílnak a következő tavaszon.
Amikor Álmodó Arimán olykor meglátogatja Jagababát a folyóparton, soha nem szólnak tán három szót sem, csak ülnek csendesen a tábortűznél, hallgatják a szikrák neszezését, jóízűen falatoznak a vacsorára nyárson megsütött halpecsenyéből, leöblítik tüzes vörösborral, mellyel rendszerint Álmodó Arimán járul hozzá a lakomához, majd hosszan heverésznek a csendes ég alatt, s a csillagokkal diskurálnak némán.
Jagababa, kinek útját csattogó villámok keretezték egykor, s bőszen üvöltő orkán rázta meg a rémült emberek viskóit, amerre ő járt, hogy fekete éjszaka támadott délidőben, és felborzolt szőrű ordasok tütülték a távoli holdat, mely olykor elődugta képét az égen száguldó viharfellegek közül... bizony, Jagababa és az ő tanyája mostanra a csend és a végtelen nyugalom egyetlen szelíd oázisa maradt széles e pusztában, hol köröskörül füttyög és száguld és csörömpöl és zakatol a mürmidónok fáradhatatlan és kielégíthetetlen zajos népe.
Ha Álmodó Arimán néha-néha búsan megkérdezi, hogy mi lészen így a világgal, Jagababa csak csendesen mosolyog hosszú, ősz szakállába.
