Remek agytorna a keresztrejtvényfejtés... s nem épp utolsósorban kitűnő relaxáló, unaloműző tevékenység. Még az egyetemen ajánlotta is a tanárnő, mikor földműveléstanból vizsgáztam. Mármint azért, mert a memóriát is javítja. (Persze akkoriban nem volt ezzel semmi gondom, egészen más okokból voltam dekoncentrált.) Egyébként azokban az években éltem leginkább ennek a szenvedélyemnek: havonta több kiló rejtvényújság összegyűlt a cseppnyi íróasztalom sarkán. Megvoltak a kedvenc lapjaim, a sem túl könnyűt, sem túlságosan nehezet (amolyan „megfejthetetlent”, lexikonokból összeállítottat) kedveltem a leginkább. Mostanság beérem a heti három-négy rejtvénnyel, szóval az azokban a lapokban megtalálhatóval, amelyeket olvasok. Ezekben elsősorban hazai fejtörők szerepelnek. Hát... olykor nem nagyon bánnám, ha inkább „ollózott portékát” kínálnának...
A szenvedélyes rejtvényfejtők bizonyára egyetértenek, mily bosszantó, amikor bizonyos részeknél percekig töprengünk a megoldáson, aztán a végén kiderül, a megfejtés bizony még csak köszönőviszonyban sincs a meghatározással... Bizony mondom, sokszor eltöprengtem már azon, ezeknek a rejtvényeknek az összeállítói vajon anyanyelvi szinten beszélik-e a magyar nyelvet. De csak a minap határoztam el, gyűjteni fogom ezeket a „briliáns bakikat” – s mihelyt összegyűlik az első csokorra való, meg fogom osztani az olvasóimmal is. Hogy mi segített a végén, hogy végre elhatározzam magam? Egy rejtvényben szereplő vicc poénjában(!) szerepelt a következő szó – így: PÉZTÁRCA. Kell kommentár?... Ha valahol, akkor itt szó sem lehet elírásról. Vagy úgy gondolták, egy keresztrejvény esetében igazán eltekinthetünk az igényességtől?... Akkor is, ha egy olyan lapban (illetve mellékletben) jelenik meg, amit vajdasági magyarok ezrei olvasnak?...
Pé’zt, pi’át, pá’inkát, sejj!
