Két krimó között félúton.
Nagygombosnak mindössze száz lakosa lehetett akkoriban – tizenegynéhány éve... nemtom, azóta mekkorát lendíthettek az infrastruktúrán Öreg Hitlerék –, de két vendéglátóipari egység is üzemelt a faluban (ami nem más úgye, mint Hatvan külvárosa), bár elsősorban a nevenincs – általunk csak Söprűsként emlegetett – presszónál álltak sorban a neves alkoholisták, a Lila Ló kevéssé volt népszerű. (Pedig éjjel-nappal nyitva tartott, s a magunkfajta agilis fröccsentők éltünk is a páratlan lehetőséggel, mivel hogy a Söprűs este kilenckor bézárta kapuit.)
I live uptown, I live downtown, I live all around
Mivel az ejtőernyő nem nyílt ki tökéletesen, a landolásnál apróbb gondjai akadtak, ezért csuklón ragadtam Máté evangélistát, s ő engedelmes szánkóként követett engemet engedelmesen, ahogy vonszoltam magam után a téli estében. A kobakja hatalmasakat zuppant az ősszel traktorral összeszántott, mostanra pedig csonttá fagyott ösvényen. A kocsmaajtóban hazafelé készülődő öreg halászok fejcsóválva tekintgettek irányunkba, s az egyik oda is szólt:
-Ne csiná'd má', fáj neki!
-Nem fáj – szóltam oda foghegyről.
-Nem fáj – mormogta Máté evangélista is, ahogy, erőt véve magán, kissé megemelintette a fejét.
Az öreg halászok erre csak legyintettek, s ment is mindenki a maga dolgára. Minékünk – természetesen – a Lila Lóban akadt még némi sürgős elintéznivalónk.
Valahol félúton – úgy öt perc elmúltával: Nagygomboson nincsenek túl nagy távolságok (legalábbis fizikai értelemben) – összefutottunk a kutas igencsak veszett hírű kutyájával. Persze hallottam én már előtte is a sok-sok rémtörténetet őróla, de hát olyan kedvesen tekintgetett felénk, gondoltam, ideje végre egy barátra szert tenni a helybéliek közül. S ő tűnt eleddig a legmegfelelőbbnek erre. Hagytam hát Máté evangélistát egy rövid időre szunnyadni a pihepuha porhóban, és szóba elegyedtem a blökivel. Javában dögönyöztem, amikor lóhalálában befutott a kutas.
-Megőrültél?!! Meg fog téged enni!!...
-Őőő...? Ugyan – mondtam mosolyogva, s hatalmas csókot nyomtam a szintén módfelett vigyorgó Rottweiler jéghideg orra hegyére.
...........
Meséltem már? Nem baj. Azért módfelett kedves számomra eme kutyus emléke, mert benne tisztelhetem az egyetlen megbízható kritikust, akit eddigi életem során megismerhettem. Félreértés ne essék: nem azzal kenyerezett le, hogy épp engem a szívébe zárt – s hogy Máté evangélistát sem fogyasztotta el ozsonnára –, hanem mert képes volt totálisan önzetlen maradni, nem csupán az előítéletek nem zavarták meg ítéletalkotásában, de még a pillanatnyi hangulata sem. Ekkora jóindulatra mi emberek sohasem leszünk képesek. (Ezért nem írok kritikát már jó ideje.) Még ha erőteljesen igyekszünk, akkor sem. Hát még ha nem is igyekszünk... hát még ha éppen arra törekszünk, hogy minél inkább a rosszindulat süssön minden egyes szavunkból... sok ilyennel találkozom sajnos... hogy: ha már szarul érzem magam, nehogy az a jóember, akire mondataimat fröcskölöm, picit jobban érezze magát nálam...
...........
Hogy ne szaporítsam a szót: Máté evangélistával szerencsésen megérkeztünk a Lila Ló fogadóba, ahol is nekitámasztottam őt a falnak, s rendeltem magunknak két-két nagyfröccsöt. Itt volt az ideje komolyan nekiülni az ivásnak.
Egészség!
