Az 1849. július 14-én lezajlott kishegyesi ütközet – mint az közismert – a szabadságharc utolsó magyar győzelmeként vonult be a történelembe. A harci cselekményeket többen és többféleképpen dolgozták fel a múltban, elég ha csak Virág Gábor vagy dr. Hermann Róbert történész témába vágó munkáira gondolunk. Az ütközet menetét egyéb források mellett a szemtanúk visszaemlékezéseinek köszönhetően is szinte a legaprólékosabb részletekig felvázolhatjuk. A jelen írásomban azonban nem szándékom ezen, már számos alkalommal taglalt részleteket újból leközölni, sokkal inkább egy olyan tragikus, mégis példa nélküli érdekességre szeretném felhívni a figyelmet, amely a szóban forgó ütközethez köthető. Az eset nem a harcok középpontjába kalauzol bennünket, hanem attól több kilométerrel nyugatra, Szilberek (Bački Brestovac), Doroszló és Militics (Srpski Miletić) határába. A történet előzményeként fontos megemlíteni, hogy Guyon Richárd vezérőrnagy, a IV. (bácskai) hadtest parancsnoka július 8-án táborozott le egységeivel Kishegyes, Szeghegy és Bácsfeketehegy térségében, ugyanakkor szándékában állt bevárni Kmethy György hadosztályát, amely mintegy 6600 katonával és 24 löveggel, erőltetett menetben sietett a délvidéki hadszíntérre. A hadosztály azonban július 14-én Kúlától délre, helyezkedett el, így nem avatkozott be érdemben a harci cselekményekbe.
A történetünk azonban ott kezdődik, amikor a kishegyesi ütközet véget ért. A győztes magyar hadak elvonulását követően a Kmethy-hadosztály oldalvédjeként csak egy két ágyúból és négy huszárból álló kis csapat lett hátrahagyva Szilbereken, mindenféle parancs és utasítás nélkül. A későbbi visszaemlékezések szerint „Midőn az ottani szerbek észrevették, hogy a magyar sereg távozott, ráütöttek a kis csapatra, két huszár az egyik ágyúval elmenekült Szivac felé, de a másik kettő, tudván, hogy Doroszló magyar község, arra futott, az üldöző bresztováciak azonban kocsikon eléjükbe kerültek, az egyiket csakhamar lelőtték, a másikat azonban Rác-Militics határa felé kényszerítették, de itt elérvén üldözői, egy lövés földre terítette, lova zsákmány lett, ő pedig az ut mellett holtan esett le lováról” (Bácska, 1884. november 21.).
Az idézett cikk szerint az a föld, ahol a huszár elhunyt, egy bizonyos Wolpert József nevű militicsi gazda tulajdona volt, aki eltemette a holttestet, majd a „keresztfájára reá vésette: »Hier liegt ein verirrter Soldat«, 35 évig feküdt itt elhagyatva, névtelenül, de a becsületes német nem hagyta sírja nyomát elenyészni, sőt több, ez évben kinyilvánitá, hogy továbbra is akarja a sírt fentartani, azért a fakereszt helyett emlékkövet kívánna emelni, és azonnal e célra 10 forintot felajánlott”.
A történet egy másik verziója szerint az ósziváci szerbek vették a két huszárt üldözőbe, az egyikük pedig több sebből is vérzett, így „Bresztovácon keresztül érve már annyira elgyengült, hogy bajtársának közvetlen mellette kellett lovagolni’, s a leeséstől egyik kezével oltalmazni. De lovaik is kimerülni kezdtek már, s ők nem ismerve a vidéket, nem tudták magukat tájékozni, hogy merre volna jobb utjokat venni, s igy ahelyett, hogy Doroszló felé, magyarok lakta helységbe jöttek volna, árkon-bokron keresztül Rác Militics felé iparkodtak. De miután az üldözök Bresztovácon lovakat váltottak, s igy uj erővel üldözhették őket, a köztük levő távolság mindegyre rövidebb lett, úgy hogy azon országútnál, mely Doroszlóról Hódságára vezet, az egyik honvéd kénytelen volt elhagyni sebesült társát, s a község felé igyekezett, hol a legszélső házba menekült, az elhagyott sebesültet pedig csakhamar utólérték az üldözök, s meggyilkolták. Azután a meggyilkoltat ott hagyva az országúton, a másik után indultak, s őt feltalálva a házból kihúzták, megkötözték és magukkal vitték Bresztovácra, majd később Zomborba. Hogy mi lett később vele, senki sem tudja. Az elesett honvédet pedig jószívű emberek ott, ahol elesett, – az említett hódsághi országúton Rác-Militics község irányában – elásták és sírja fölé kis fakeresztet állítottak” (Bácska, 1884. november 25.).
Bárhogy is történt, tény, hogy Wolpert József szívén viselte az elesett huszár sírját, „a sírt folyton a legnagyobb gonddal ápolta, mintha legkedvesebb halottja nyugodott volna benne. Halottak napján mindig újra felhantolta, feldíszítette, megkoszorúzta, és föléje gyertyákat gyújtott, szóval úgy viselte gondját, hogy senki sem mehetett el az országúton anélkül, hogy szemébe ne ötlött volna e magányos sír”.
A sír ügyét végül Radoychich Endre militicsi jegyző karolta fel, akinek ügybuzgóságának köszönhetően sikerült elérni, hogy egy vörös márvány emlékoszlopot emeljenek, amely mintegy 7 láb (nagyjából 2,1 méter) magas volt, és kerítés vette körül. Az emlékművet 1884. november 20-án, délelőtt 10 órakor tartott ünnepség keretében avatták fel, amelyen a militicsi németek mellett a doroszlói és gombosi magyarok is szép számmal képviseltették magukat.
A síremlék napjainkban már nem látható, a leírások alapján valószínűleg a Doroszló és Militics közötti határban húzódó dűlőút mentén állt, „két szép eperfa árnyékában”. Az emlékművön Kozma László ügyvéd megfogalmazása által a következő felirat volt olvasható:
„Egy harcos pihen itt, sebe itt dönté le lováról,
Szent haza! érted halt, névtelen hősöd ez is.
Nem temető ez a tér, mely elmúlásra tanítson,
Itt hamu, kő, koszorú, honszerelemre sugall!”
Bár a síremlék mára már eltűnt, Wolpert József embersége és a militicsiek kegyelete méltó példája annak, hogy a történelem legemberibb pillanatai gyakran a csataterektől távol, a hétköznapi emberek cselekedeteiben születnek meg.
